• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Kiskarácsony, nagykarácsony

        Nálunk a Karácsony, mióta eszemet tudom, mindig nagy ajándéközönbe torkollik. Sorolhatnánk a fogyasztói társadalom átkai közé, ám fölösleges lenne egy ma jól hangzó, divatos kifejezés mögé bújni s azzal takarózni, hogy micsoda világban élünk. Egyszerűen csak adni, kapni jó. Ki-ki mit részesít előnyben. Kétségtelenül el kell telnie pár évnek, mikor az ajándékozott státuszánál jobban esik az ajándékozó szerepébe bújni. Ám mivel két egészen kiskorú is van a családunkban, bizony a karácsonyfa alatt ültek olyanok is, akik a saját ajándékuk bontogatását végezték legnagyobb örömmel. A nagyobbak pedig kíváncsian, boldogan és büszke örömmel figyelték, ahogyan a többiek kicsomagolják a nekik szánt ajándékokat s azt találgatták, vajon tetszik-e az a megajándékozottnak.

        Tavaly a férjemmel 23-án este díszítettük fel a fenyőfát, és mikor másnap reggel lehoztuk a gyerekeket (egy fő kisgyermeket és egy darab csecsemőt), volt nagy ámuldozás, akkor még csak Bobó részéről. Zsifi még nem volt négy hónapos, Bobó még nem volt két éves. Most viszont Bobó alig több mint egy hónap múlva három éves lesz (el sem hiszem, hogy ősszel óvodába megy), Zsifi pedig 31-én válik tizenhat hónapossá (kerek szám?).

        Így a fenyőfa feldíszítése családi program lett. Zsifivel madzagokat kötözgettünk az új díszekre, Apa és Bobó a fenyőre aggatták őket. Apa akasztotta, Bobó közben parancsolgatott (?nem Apa, nem oda tedd, az ott nem jó). A madzagozás abból állt, hogy én kötöztem, Zsifi dobálta a díszeket és jókedvűen labdának használta azokat. Előrelátásom tanúbizonyságát mi sem igazolta jobban, mint hogy az idei karácsonyfadísz-beszerzés kizárólag műanyag gömbökre fókuszált. Vagyis: a legtöbb darab törhetetlen, gyermekálló (na persze csak bizonyos fokig).

        A Karácsony eddig károk nélkül telt: nincs törött dísz, felgyulladt karácsonyfa, leégett ház. Már-már mániákusan ügyelünk arra, hogy mindig minden le legyen kapcsolva, mikor elmegyünk itthonról: a világítás, az égősor, a dekoráció, a fűtése, a kávé- és teafőző, stb. Ha kell, kétszer megyek vissza. Biztos ami biztos (remélem, ezzel mások is így vannak, leginkább a szomszédaink ? az ő füstjüket is szívesen nélkülözzük).

        Szóval, 24-én reggel feldíszítettük a fát, ami türelmetlen Bobónknak köszönhetően már reggel fél 9-re teljes díszben pompázott. Apa vitte fel őket az emeletre, és ott próbálta féken tartani a csapatot, amíg én behordtam a fa alá az ajándékokat. Mivel a családunk (vagyis anyaági) összes ajándéka az én lelkemen szárad (értsd ötletek, beszerzés, csomagolás, logisztika), nem kis bravúr volt kiválogatni, hogy melyik melyik fenyőfa (a miénk vagy a Nagyanyóéké) aljába való, arról nem is beszélve, hogy melyik kié lesz. Ez utóbbit csak magamnak köszönhetem, mivel idén úgy gondoltam, legyen vicces az ünnep. Ki-ki bontogasson, hogy aztán csak a végén derüljön ki, hogy amit kibontott, az őt illeti-e. Vagyis nem írtam neveket a csomagolásra (végül a sok éves rutin eltörölte a téves bontogatásokat, mindenki azt kapta, amit szántunk neki).

        Egy valamit viszont szem előtt tartottam: a férjem zokniit és a harisnyáimat egy dobozba csomagoltam, nehogy a végén ő hordja az enyémeket?

        Igen, nálunk ez hagyományosnak mondható: mindenki kap zoknit és/vagy harisnyát (is). Zokni nélkül nem karácsony a karácsony.

        S hogy a gyerekeknek tetszett-e az ünnep? Nagyon. Sok-sok ajándékot kaptak, de ami a legfontosabb: végre napokig együtt volt a család (papa-mama-gyerekek), 24-én Nagyapóéknál is ünnepeltünk (anyai nagyszülők, nagybácsi), 25-én pedig az apai nagyszülőkkel, nagynénikkel-nagybácsikkal, kis unokatestvérrel (ő hat hónapos) töltöttük a napot. Bobó és Apa bejárták Nagypapáék lovasát, Bobó szőrén megülte a lovacskát, akinek feltörte hátát a nyereg. Mindenhol mindenkinek ment a hangosan nevetős produkció, volt hancúrozás, táncikálás, és egyéni műsorszámok, úgymint ágyon-fotelben ugrálás, bohóckodás, fejrázás, és sok-sok csokievés.

        Ma reggel másfél órán át gyurmáztak az ajándékba kapott, első igazi gyurmaszettjükkel. Leginkább Bobó és apukája élvezték, Zsifit korlátozta az alkotásban, hogy minduntalan kivettük kis szájából a rikító színekben pompázó gyurmát. Még jó, hogy ilyen erős a színük, ha vajsárga vagy piszkos fehér lenne, az nem tűnne olyan riasztónak, lehet, hogy kevésbé lennénk résen. A gyurma az első igazi olyan játék, amibe a férjem is szemmel láthatóan bele tud feledkezni. Elérkezett kis családunk nőtagjainak kirekesztése? Vagy mi rekesztjük ki a pasikat? Ezt még át kell gondolnom, de majd megosztom, mire jutottam.

        Holnap a férjemmel elutazunk. Nem megyünk messze, csak a közeli gyógyvizekben gazdag fürdővárosba, egy kis pihenés céljából. Az idő nem lesz hosszú, két éjszakát leszünk távol, összesen nem egészen 48 órát. Bobót nem fogja megviselni (bár lehet, hogy sértődött lesz kicsit, mikor megérkezünk) valószínűleg, ám hogy Zsifire milyen hatással lesz, hogy két napig nem leszünk mellette, az kérdéses. Remélem, jól fogja viselni. Nagyanyó és Nagyapó lesz velük, akiket nagyon szeretnek. Nagyon édesek, mindketten harsány visongásban s egyéb örömkinyilvánításban törnek ki, ha meglátják őket.

        Így szorongás nélkül utazhatunk el egy rövid időre, tudván, hogy gyermekeink a legjobb kezekben vannak. Persze a hiányérzetet nem hagyhatjuk itthon. Így itt az ideje megnézni, hogyan alszanak kis ágyaikban.

        Boldog Karácsonyt mindenkinek!