• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Privát program - Apanap

        Hétfőn Apás nap volt. Mindenki nagyon élvezte (rajtam kívül). S hogy hogyan zajlott a felkészülés?

         

        Reggel fél hatkor (a férjem munkában): ?Annyyaaa! Hozod már a kakajót?? Ágyból ki, lépcsőn le, kakaó, tej, kávé készül. Lépcsőn fel, Bobónak ágyba be a cumisüveges kakaó. Még ekkor sem látok igazán jól. Zsifi szobájából hangok hallatszanak: ?Deddeddeddeddeddedde-babbabba-szsz?? Zsifit ki az ágyból, öltöztetni. Közben Bobó mesét követel. De kár, hogy csak egy vagyok?

         

        Másfél óra múlva még mindig az emeleten vagyunk, de közben lassan lejár a mosógép, a tiszta ruhák összehajtva, elpakolva. A gyerekek felöltöztetve, itthoni ruhában hancúroznak.

         

        Ekkor lemegyünk. Enni- innivaló, a napi teamennyiség elkészítése következik. A gyerekeket leszereltem egy nagy tányér kakaós corn flakes csokigolyóval. Konkrétan a földön ülnek a tányér körül, ám a tányérban természetesen már egy darab sincs, ellenben a szőnyeg csokigolyó-szőnyeggé változott. Hát igen, a nyugalomnak ára van.

         

        Egek, elfelejtettem, hogy ezen a héten Bobó a gyümölcsnapos! Ok, nem gond. Kilenckor lerakom őket a bölcsiben, kit-kit a maga csoportjában. Van másfél órám. Kirohanok az állomásra vonatjegyet venni, majd a Tescóban feltankolok annyi gyümölcsöt, amennyi a csoportnak elég. A kosárba bedobok még ezt-azt, ami véleményem szerint segítség lesz a nap folyamán. Kicsinek, picinek és Apának egyaránt (tej, tejszelet, keksz, joghurt, stb.).

         

        Hazarohanok, a hűtőbe beteszem a romlandókat. Kávéfőző ecetezés (vízkőmentesítés céljából), négyszer. Mosógép bekapcsolás, ruhák hajtogatása (egyszerűen nem értem, hogyan termelődnek újra a ruhák mindig ? biztos vagyok benne, hogy megszámlálhatatlan házimanó dolgozik azon éjjel-nappal, hogy az életemet nehezítse újabb és újabb pormacskák összegörgetésével, szennyes és tiszta ruhák felbukkantásával, mosatlan edények termelésével, és akkor a páratlan zoknikról még nem is beszéltünk). A férjem közben előkerül a fürdőszobából, gyors puszi, tejbegríz az asztalra (na ezt azért előző este elkészítettem), rohanás Zsifiért a bölcsibe. Kisasszonyka továbbra is remekül érzi magát (a mai napon már ebédelt is, tőle megszokott módon: reszelt sajt és krumpli minden mennyiségben, de a finomfőzeléket messziről elkerülve). Tizenegy előtt érünk haza, a férjem gyermekezésre készen áll, úgyhogy megkapja Zsifit. Mosogép végzett, teregetés.

         

        Indulhat az utazásra való felkészülés. Öltözködés, smink, a szükséges holmik összepakolása. Kezdetben ezek két táskát töltenek meg. Ekkor a férjem közbelép, és rávilágít, hogy állásinterjúra megyek, fölösleges három szakmai könyvet (800-800 oldal) elvinnem, úgysem fogom kinyitni. Igaza van. Végül a két pótharisnya helyett is csak egy marad, és csodák csodája, máris beleférek egy normális női táskába, anélkül, hogy annak leszakadásától kellene félnem. A vonat 12-kor indul, jó lesz sietni.

         

        Gyors puszi az itthoniaknak, kocsiba be, irány az állomás. Városkánk élhetőségére a legjobb példa, hogy a hétfő déli forgalomban is mindenhova oda lehet érni emberi és főleg kiszámítható időn belül. A vonatot elérem, főleg hogy késik tíz percet.

         

        Tudom, hogy az állomások velejárója a szemét és a mocsok, de akkor is gyomorforgató kiskosztümben-magassarkúban a gyanús eredetű tócsákat kerülgetni a peronon (nem beszélve az oda vezető útról), a gyakori takarítás ellenére is. Az embernek még az életkedve is eltűnik. Mert nagyon elegáns az első osztályon utazni (hála a közalkalmazotti kedvezménynek), na de addig eljutni...brrr.

         

        Végre befut a vonat, de jó leülni. Három perc csendes nyugalom, majd szakmai anyag kinyit és kezdődhet a felkészülés. Nem is nézek fel úgy két órán keresztül, de ekkor eszembe jut, hogy még nem ettem semmit. A térkép hiánya is egyre jobban frusztrál (a férjem szerint teljesen nem vagyok normális, de nincs mit tenni, Pesten teljesen elveszettnek érzem magam térkép nélkül). De enni kell, mert még ingerült leszek, és a vércukorhiány eme megnyilvánulását a hr-esek nem feltétlenül fogják értékelni (legalábbis pozitívan).

         

        A vonaton készítnek is nekem egy sonkás szendvicset 330 forint ellenében. Egy szikkadt zsömle, két szelet uborka, két vékony szelet gépsonka, némi vaj. Elkészítési idő: egy perc húsz másodperc. Nem rossz óradíj? (tekintve hogy a nyersanyag ára alig több, mint 70 forintra rúghat?).

         

        Megérkezvén első dolgom a térkép beszerzése. Máris nyugodtabb vagyok. Az útvonaltervezés után irány a metro, ám a Kálvin téren hamar rájövök, hogy a Szabadság-hidat bizony még az én kedvemért sem foják megnyitni, hogy egy villamoson átroboghassak Budára. Újratervezés. Az új útvonalamról is hamar kiderül, hogy követhetetlen, egyéb útlezárások és forgalomelterelések, a tömegközlekedési eszközök kerűlőútvonalai miatt.

         

        Ezen a ponton feladom. Jöjjön az a taxi. Mint kiderül, ez aznapi legjobb döntésem. Igaz, így nagyon hamar megérkezem a helyszínre, de legalább van időm kiszellőztetni a fejem. Menne is, ha nem a délutáni csúcsforgalom idejében próbálkoznék vele egy hat sávos út mellett sétálva (két sáv jobbra, kettő balra, középen jobbra-balra villamos). Hiába, az én vidéki nagyvárosi fejemnek ez egy kicsit sok.

         

        Az interjú nem életem legnagyobb dobása lett, az biztos. De amúgy sem alkalmaztak volna, mert nem a fővárosban élek. Mindenesetre ha szerencsém van, a központi képzésükre méltó vagyok, ami viszont önéletrajz szempontjából (is) jól jöhet.

         

        Visszafelé rutinosan taxit hívok. Ez a taxis sem dobja fel amúgy is deprimált hangulatom: ??tudja a taxis blokád volt az, amikor ez a nép utoljára összefogott? azóta nem történt ilyen? azóta bizony minden baj a taxisokat sújtja legjobban? ezek a mai fiatalok is? (esküszöm, hogy ezt mondta!) nézze csak meg azokat, akik két éve végeztek az egyetemen? nem ismernek se istent, se embert--- mi még tiszteltük a tanárainkat??. Itt próbálkoztam egy gondolattal, miszerint régen több volt a nagy oktatóegyéniség (meg sem mertem említeni, hogy bizony a diplomám datálása 2006-ra esik), ám felvetésem nem ért célba. Így inkább magamba fordultam és a vidéki turista érdeklődő szemével néztem a magas pesti házakat a maguk eredetileg szép, ám azóta igen lepusztult küllemével, és próbáltam a süketet játszani, egy-egy ?hát igen?-nel reagálva a további hangulatjavító monológra.

         

        Igazi felfrissülés volt a Nyugati előtt kiszállni a szmogos csúcsforgalomban és életem kockáztatásával átvágni az úttesten (zebrán természetesen). A jegypénztárnál egy gimnáziumi osztálytársamba botlottam, akivel kellemesen elcsevegtünk a vonat indulásáig. Jó volt régi ismerőst látni (közel három éve nem találkoztunk).

         

        A hazaút percei csigalassúsággal vánszorogtak előre, néha úgy éreztem, hátra. A férjem itthon kakaóval várt, mennyei volt. Felnéztünk a gyerekekhez, akik édesen, mélyen, nyugodtan aludtak. Nincs is jobb annál, mint mikor az ember végre hazaér.