• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Vasárnapi állóbál

        Egy újabb Apa nélküli vasárnapon vagyunk túl – szó szerint, túl. Állt a bál. Ha front jönne, arra fognám. De nem jön, legalábbis nem két napon belül (ha értesüléseim, melyek meglehetősen hiányosak, nem csalnak).

         

        A helyzet az, hogy Zsifi egész nap kezelhetetlen volt. Nyafogóska. Még mindig fogak nélkül (három nap múlva 13 hónapos lesz). A felső ínye mint a Himalája, olyan göröngyös. Érintésre fáj neki. Ha nem tudnám, hogy nagyjából valószínűtlen, azt mondanám, hogy a két felső szemfoga készül kibújni. Egyszerre. De amennyire én tudom, ennek esélye a nullához tart. Irodalmi ritkaság lenne. És az én kislányom, akármilyen egyszeri és megismételhetetlen, eredeti kis Zsifigombóc, csak nem legyen irodalmi ritkaság. Legutóbb a barátnőm volt az, és tessék, mi lett a vége. Az alsó ínye érintetlen, a legnagyobb nyugalomban van. Ez a mi kisasszonykánkról nem mondható el – egész nap kis ördög módjára viselkedett.

         

        Azt hiszem, lassan itt az ideje az első igazi cipő beszerzésének. Délután kivittem őket a kedvenc játszóterükre, ahol egy ideig minden rendben volt. Bobó nagyon ügyesen mászókázik, egyedül fel és le, és már nem olyan zárkózott, mint régebben. Délelőtt nagy kalandokban volt része: Nagyapó elvitte villamosozni („megyünk egy kört, aztán kimegyünk az Állomásra és megnézzük a targoncát, ami nincs ott”), majd Nagyanyóval és Zsifivel felkerekedve elindultunk a város főterére galambvadászatra. Nagyon szép volt az idő, kellemes meleg és napsütés. Mindez egyedül Zsifit nem hatotta meg sem délelőtt, sem délután.

         

        A játszótéren tíz perc után elszakadt a cérna (ami addig sem volt túl vastag és strapabíró), és olyan hiszti következett, hogy az egész, egyébként hatalmas alapterületű játszótér (játszópark) minket nézett. Nem mintha ez önmagában zavart volna, mert a jelenlévők mind tudják, milyen az égre-földre szóló hiszti, a hangsúlyozás inkább csak a leányzó vehemenciáját volt hivatott érzékeltetni. Na jó, nem bánom, kivettem a babakocsiból, és sétáltunk. Fogta a kezem, de még hamar elfárad, és pár perc után inkább a fölre ült volna, hogy majd ott tovább másszon. Ez pedig szeptember végén egy éppen-egy-évesnek nem tanácsos (szerintem). De mikor erről próbáltam meggyőzni, újra a játszótér kiscirkuszi mutatványává váltunk. A kocsicipő minduntalan leesett a lábáról, annak a visszaadásához is meg kellett állnunk, ezek a szünetek újabb méltatlankodást generáltak. A helyzet kezdett tarthatatlanná válni, pláne, az egész napos nyafogás után.

         

        Ekkor érkezett Nagyapó, mint a megmentő. Hozta utánunk a Subarut. Ez Bobó pillanatnyilag legkedvesebb játéka (persze a Maci trónját nem elbitorolva), ami, miután az egész napot a nagyszülőknél töltöttük, valahogy náluk maradt. A következményektől félve gyermekeim nagyapja inkább utánunk hozta, miután az egyik ágy alatt elrejtve megtalálta. Kapva kaptam az alkalmon, megkértem Bobót, hogy kísérjük ki Nagyapót az ő „kis piros autójához” (nagyfiam így nevezi a nagyapja járművét, ami tényleg kicsi és tényleg piros), plusz, hogy a siker biztos legyen, beígértem egy otthoni meleg kakaót („inkább hideget Anya”) és Némót a DVD lejátszóba. Így Bobó gond nélkül beszállt az autóba, Zsifi tiltakozása pedig az előzmények után már fel sem tűnt. Az autóban sikerült a belső térből kukihegyet varázsolni, de nem bántam, adóztam a pillanatnyi csend oltárán.

         

        Hazaérve a kedélyek megnyugodtak. Volt nagy közös játék, ide-oda dűlés-borulás, kakaózás-tejcsizés. Zsifi nem szereti a kakaót (ki látott már ilyet), a tejet is csak cukrosan issza meg. Mondanom sem kell, a tápszerre rá sem néz. Ez utóbbit olyan nagyon nem bánom. Próbálkoztam a mézes tejjel, de nem volt az igazi. Arról nem beszélve, hogy míg nincs foga, a kényelmesebb megoldást választva (és annak teljes tudatában, hogy a pillanatnyi könnyebbséggel a jövő elalvását nehezítjük minden nappal egyre jobban, de gyarlók vagyunk és nagyon fáradtak, ezért esti nyugalomra vágyunk) esténként cumisüveggel az ágyban alszik el, néha (tényleg igazán ritkán) viszont olyan szerencsétlen pózban, hogy a cumisüveg tartalma a kis fejére csurog. Ez a legelső mézes tejjel pont úgy sikerült, hogy másnap reggelre az összes haja csomókban ragadt össze. Egyébként nagyon szép hosszú haja van, és nagyon érdekes: a magzati hajának egy része nem hullott ki, és azok az egyenes tincsek a válláig érnek. Az új haja viszont göndör, és loknisan bodorodik az in uterin hajszálak alatt. A frufru? Arról jobb nem is beszélni, mert bár gyönyörű, de az én kezem munkáját dícséri (inkább közel sem dícséri): a vágás hepehupás, és annyira amatőr, hogy azt sem mondhatom rá, hogy tépett fazon. Ordít róla a háztartási olló (három darab 295 forint, tovább is van, mondjam még?) nyoma. Talán be kellene szerezni egy újat. Nem, nem hiszem, hogy az ollóra kellene fogni a kétbalkezemet. Ez van és kész.

         

        Bobó haja hasonló. Mivel az ő természetéből kifolyólag szóba sem jön a szakember vagy az elektromos hajvágó készülék, az ő séróját is én alakítom. Ha lehet, még kevesebb sikerrel, bár mindenki azt mondja, nem is olyan rossz (ugye ismerjük azt, hogy nem is olyan rossz). Egyetlen szerencse, hogy nagyfiam haja gyönyörű göndör. Télre hosszabbra hagyjuk, nagyon vagány lesz. Már most is nagyon vagány.

         

        Ebben a pillanatban fent alszanak, ki-ki a saját ágyában. Gyűjtik az erőt holnapra.