• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Klubtagság

        Valami van a levegőben. Nem bírunk Zsifivel. Nem tudom, mi lehet, de kisasszonykát nagyon zavarja.

         

        Nem alszik jól. Számtalanszor felébred, sír, de nem valószínű, hogy valami komoly gondja van, mert néhány korty tea megnyugtatja és szépen alszik tovább. Hajnalban (értsd fél 5-kor) kel. Napközben az alvásmennyisége a negyedére csökkent, két nap alatt. Ami természetes, hiszen egyre nő, a mormotaságnak lassan véget kell érnie. Na de ilyen hirtelen? Mellé nagyon-nagyon nyűgös, bár ez leginkább leírhatatlan, meg sem próbálom érzékeltetni.

         

        Mikor kora délután már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a hajnal óta tartó, összesen kétszer fél órára megszakított nyűgösködést-hisztizést, a felhők mögül előbújó napocskát égi jelnek tekintve megfogtam angyalkát (ördögöcskét), beültettem az autóba és elmentünk a városba korzózni. Az volt ám a program!

         

        Zsifit hirtelen kicserélték és igazi anyjalánya lett, ahogy sikongatott egyik üzletből ki, a másikba be. Jókedvét legfeljebb az a tény törte le, hogy rekreációs vásárlás helyett rekreációs szájtátás volt a program (szezon eleje van ti.). A járókelőknek hangosan gügyögött, és minduntalan a cumiját mutogatta nekik. Nagyon beszédes kedvében volt, mindenről véleménye támadt és mindezt meg is osztotta a nagyérdeművel. Nagyon édes volt.

         

        Bobót elhoztuk a kisoviból, és még sétáltunk-babakocsiztunk-motoroztunk egy keveset. Ám az idő hamar hidegre váltott, és bár a gyerekek fel voltak öltöztetve rendesen, ez okosan rólam nem volt elmondható, így rövidesen felnyaláboltam a picurokat és hazafurikáztunk („Anya, milyen autóval jöttél?”). Itthon mindenkinek meleg kakaó járt, majd fűtés indult. Estére barátságos lett a klíma a házban.

         

        Az esti program Némó volt, mint mostanában legtöbbször. Zsifi is nyugodt volt, így kezdek arra gondolni, hogy Bobóhiánya lehet napközben. Emellett a felső ínye meglehetősen kemény és hepehupás, ha nem tudnám, hogy a megszokott sorrendnek abszolút ellentmond, azt mondanám, hogy a két felső szemfoga kezd kibújni. Mindenesetre nagyon kíváncsi leszek az elsőkre. És arra, hogy a kedélyek mikor nyugszanak meg végre…

         

        Bobót annak idején (úgy egy éve) beírattuk egy könyvklubba, vállalva ezzel, hogy minden hónapban kapunk egy mesekönyvet, természetesen térítés ellenében. Akkor jó ötletnek tűnt, azt gondoltam, mire elég nagy lesz, egy szép gyűjteményünk lesz mesekönyvekből. Igen ám, de a történetek színvonala finoman fogalmazva sem üti meg az általam elvártat, a ma érkezett könyv pedig egyenesen kiverte a biztosítékot a fejemben. Főszereplő egy ufónak álcázott valami, ami végtére is lehet, hogy tényleg ufó, de szerintem ezt maga az író sem tudja pontosan. A neve kiejthetetlen (a vajonufó? -é), még soha életemben nem hallottam hasonlót. De hogy minek bele kötőjel – lehet, azt egy csuklással lehetne fonetikusan visszaadni? Tartok tőle, ezt már nem fogjuk megtudni, mert a további csomagokat rövid úton megszüntetem. Megszüntetném, ha lenne valahol (akárcsak a honlapon!) egy telefonszám, ahol a lemondást elintézhetem. Még jó, hogy nincs. Mocsok egy marketing.

         

        De a kedvencem az a klub, amit természetesen nem kértünk – mégis kapjuk. Az aktuális gyermekmagazin ajándék, de mindig csomagolnak hozzá valami nagyszerű játékot (például olyan szótárjátékot, ami kemény papírra nyomott négyzetekből áll, amiket nekem kellene összevágnom, a három sablon egyenként írólap méretű), aminek a bekerülési költsége durván 43 forint (na jó, plusz ÁFA), ám az ajándék magazin mellett egy olyan csekk van, amelynek összege közel 1500 forint. Ja, természetesen a legelső küldeményben nem volt sem játék, sem csekk, az apró betű elolvasására pedig nem futott a türelmemből. Így az egészet magamnak köszönhetem, nem voltam elég szemfüles. Az elgondolás remek, az elfoglalt szülők addig halogatják a telefonos lemondást (ami csak akkor sikerülhet, ha az állandó foglalt vonal nem szegi az ember kedvét), míg megérkezik az újabb csomag, az újabb csekkel. Még jó, hogy a szülők mindent elbírnak. Az már kevésbé, hogy a pofátlanság nem ismer határokat.

         

        Az utóbbi magazindömpinget már sikeresen befagyasztottam, legalábbis reményeim szerint. Igazi erőfeszítésbe telt, hogy a telefon másik végén lévő kisasszonytól ne követeljem ordítva, hogy azonnal és haladéktalanul és nyomtalanul és végérvényesen és örökre töröljenek az adatbázisukból. Hátha így fél év múlva nem jönnek kerti tippek postán, ajándék metszőollóval…