• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Szavak nélkül

        Csak a lottóötösöm lenne ilyen biztos. Amennyire tudtam, hogy a barátnőm nincs jó kezekben.

         

        Csak néhány (tucat) dolog van, amit nem értek. Amit nem értünk. Sem én, sem a család, sem más. Szerintem az orvosok sem.

         

        Minden éremnek van két oldala, némelyiknek akár több is. De igen nehéz úgy állni az egyiken, hogy közben fél lábunk a másikon. És nagyon nehéz a kiadott parancsnak, ami takarékoskodásra, önmérsékletre és ésszerű gazdálkodásra szólít fel, ellenszegülni. Mert mindenki félti a fenekét. És ez az egészségügy már nem az, amiről Hippocrates szólt. Ez az egészségügy pontokról, forintokról szól, és néha orvos és betege is úgy érzi, hogy minden fontosabb, mint a gyógyítás.

         

        S hogy ki veszít a legtöbbet? A beteg, nyilván. Legrosszabb esetben az életét.

         

        Nem mentegetek senkit, nem vádolok senkit – bár ez utóbbi nagyon nehéz. Egy maradandó károsodást szenvedett beteg nem laikus hozzátartozójaként az események értékelése több szempontból nehéz, nem lehet eldönteni, mi miért történt, vagy inkább mi miért nem történt. A nyilvánvalóan agresszív hasi folyamat és a negatív hasi ultrahang lelet után miért nem kértek más képalkotó vizsgálatot? Miért kellett megvárni, és kórházi osztályon végignézni (jobban mondva az érdeklődés hiánya miatt végig nem nézni), míg a romló klinikai tünetek akut hasba torkollnak, aminek gyógyítása – hogyan is fogalmazzak – kétséges? És miért járul a kórházi osztály összes orvosa kéztördelve-dadogva-szemlesütve a kedves beteg elé, minden nap a műtét óta (holott addig naponta egyszer, az alarmírozó klinikai tünetek ellenér is), csak nem vaj van a fejen?

         

        Egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak a költségcsökkentésre. Igenis, bizonyos körülmények között a kórház fenntartása annál többe kerül, minél többet dolgozik. És valahol érthető a racionalizálás, a fölösleges vizsgálatok megszorítása, de ennyire nyilvánvaló esetben hagyni egy fiatal nőt ilyen súlyos állapotba kerülni – ez már több, mint amit meg lehet emészteni. A károsodás maradandó. Nincs rá biztosíték, hogy hamarabbi operációval csökkenteni lehetett volna a károkat, de valószínű. És mégis drága volt egy másik vizsgálat.

         

        Ami történt, megtörtént. A barátnőm mióta szép lassan nyeri vissza erejét, csak egyre növekvő tehetetlen dühöt érez, és nagyon szeretne tisztán látni, de tartok tőle, az igazság rejtve marad. Nincs más hátra, mint alkalmazkodni a kialakult körülményekhez és emelt fővel viselni a veszteséget, bármily fájó is az.

         

        Tegnap már azzal viccelt, hogy a magazinokat lapozgatva, amiket unalmában és rengeteg ráérő idejében nézeget, megtalálta a számára megfelelő fürdőruhát. Még jó, hogy divat az egyrészes, így eltakarja a hasán lévő hosszanti vágást.

         

        Szorgalmasan látogatom, amikor tehetem. Sajnos ma nem tudtam bemenni, mert a férjem huszonnégy órázik és egyedül voltam a gyerekekkel. Pontosabban az öcsémmel elvittük őket porszívót venni (micsoda program!), ami nagyon tetszett mindkettőjüknek. De én, csúnya vagy sem, bevallom, nagyon vártam már, hogy este legyen és elcsendesedjen a ház. Az éjszakáink továbbra is elég zaklatottak, az az egy, amit Zsifi az elmúlt közel egy hónapban viszonylag nyugodtan töltött, a kórházban ért, a barátnőm ágya mellett, míg ébredezett az altatásból. Arra sem találok szavakat, hogy fordulhat elő, hogy a férje, aki kétszáz méterrel arrébb egy másik épületben ugyan éjszakás, de nem egyedül dolgozik, nem mehet át a feleségéhez. Szerintem ilyen egyszerűen nem lehetne, hogy legyen. És mégis van. Erre varrjunk gombot, füleset…

         

        Valaki nem akarja, hogy egy kis pihenés beköszöntsön végre. Egyre várjuk, hogy kisasszonykánknak végre-valahára kibújjon az első foga. Bobónál annak idején az megoldotta a nem-alvás problémáját, ennek analógiájára él bennünk a remény, hogy talán majd most is így lesz.

         

        Nagyfiunk ma este új produkcióval állt elő: egyedül bemászott a kiságyába, amin még a rácsok rajta vannak. Először le sem esett, mert az öcsém azt hitte, én tettem be, én meg azt, hogy ő. Aztán mindketten csak álltunk meredten. Azon gondolkodom, talán itt az ideje a rácsokat leesésgátlóra cserélni.

         

        De ez a nap már nem való gondolkodásra. Itt az ideje nyugovóra térni, de előtte beleolvasni ma megjelent kedvenc havi magazinomba. Aztán holnap beviszem a barátnőmnek a kórházba, hogy a kikapcsolódás hamar rendbehozza.