• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Évforduló

        Már második napja nem csinálok semmit. A férjem két szabadnapját töltjük ? a tévé előtt. Bobó bölcsiben, s amíg Zsifi alszik, mi Dr. House-t nézünk. Kissé unalmas már, de nincs erőnk máshoz. Végülis évente két nap még nem főbenjáró bűn (akkor sem, ha a restség az), szerintem.

        Bobó hőemelkedése egy nap alatt eltűnt, helyét enyhe köhögés vette át, ami viszont nem olyan vészes, hogy itthon maradjon. Nagyon élvezi a bölcsit, bár minden reggel tiltakozik egy kicsit. Zsifi még mindig nagyon rosszul alszik, és továbbra sem tudjuk az okát. Ha visszagondolok arra, hogy az első két hónapban minden éjjel három-négy órát virrasztottam vele, és emellett másfél óránként meg kellett szoptatnom, csak gyúlnak a kérdőjelek a fejemben, hogy vajon hogy bírtuk ki. Aztán jött két hozzávetőleg nyugis hónap, majd újra két nehéz ? ekkor szintén órákat volt ébren, a kis ágyában vidáman kurjongatott. Nem kellett hozzá bemenni, csak éppen aludni nem tudtam tőle. A család férfitagjai igazi mormoták, őket nem zavarja semmi, ha aludni akarnak. Ez szerencse.

        Ma reggel a férjem vitte Bobót bölcsibe. A bölcsődevezető nő üzent, hogy szeretne tőlem kérni valamit. Hiába ajánlgatta a férjem, hogy ha valami baj van, beszélje meg vele, azt felelte, minden rendben, csak szeretne valamit kérni. Ő. Tőlem. Nagyon furcsa. Jó szokásomhoz híven mindenféle rémségek tűnnek fel a fejemben: biztos szólni akar, hogy ha Bobó köhög, ne vigyük (a bölcsiben, azt mondják, egyáltalán nem köhög). Vagy ne vigyem be Zsifit babakocsiban (megoldhatatlan, mert mégsem tehetem le a földre, míg Bobót öltöztetem).  Szóval, nincs igazi tippem, de biztos ezen fogok parázni egész hétvégén. Köszönöm szépen.

        Holnap megyünk a nagyszülőkhöz, jönnek a férjem testvéréék is, az ő babájuk (Zsifi és Bobó unokatestvére) két és fél hónapos. Ha minden igaz, Zsifi első születésnapját fogjuk ünnepelni.

        Apropó évfordulók. A napokban volt a harmadik házassági évfordulónk. Mondtam is a férjemnek, hogy az elmúlt három évbe gyors öregedésnek indult, az allergiája pedig négy éve alakult ki (hét éve ismerkedtünk meg). Így megállapíthatjuk, hogy csupa rossz hatást gyakorolok rá. Szoktam is neki mondani, hogy csak azért vett el, mert muszáj volt (egy kis számtan elég ahhoz, hogy kiderüljön, pocakos esküvő volt).

        Valóban, a lagzit egy évvel későbbre terveztük, de az élet közbeszólt. Az esküvő pont három hónappal azután volt, hogy kiderült, Bobó érkezik. Nem túl hosszú idő a szervezésre, de legalább nem volt idő túllihegni a dolgokat. Nem volt idő azon izgulni, hogy ?te jó ég, most hozzámegyek valakihez, ami az egész éltemet megváltoztatja?, és hasonlók. Nem volt idő kapuzárási pánikra és mézes-habos esküvői ábrándokra sem. Bár, ezek közül egyik sem jellemző ránk. Addig is együtt laktunk, azután is. És a többi. A habos álmok meg olyannyira távol állnak tőlem, hogy ha egy évtized lett volna a szervezésre, sem fulladt volna rózsaszín ködbe.

        Szóval., így esett. Mivel addig egy vadászgörénnyel éltünk együtt egy szőnyegpadlós albérletben, másik lakást kerestünk. Találtunk is egyet, ami két hatalmas impozáns szobából és egy harmadik kicsiből állt. Ramaty állapotban, és teljességgel alkalmatlan volt arra, hogy oda csecsemő szülessen. Bobó mégis oda érkezett, és később, mikor a vizsgáimra készültem, azért nagyon jó volt, hogy a közli ki tóhoz kisétálva ő elaludt, és én nyertem másfél órát tanulásra. Naponta. Nem túl sok? Mégis mindig átmentem. Igaz, abból az időből semmiféle új tudásanyag nem férkőzött a fejembe, de mindegy is. Ha egyszer pont arra a nem megszerzett tudásra lesz szükség, majd szépen bepótolom.

        Szóval, így esett a nagy eset, a mi lagzink. Végül nagyon jól esett.