• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Bölcsipara, házpara

        Az apakultusz folytatódik. Egyvalami maradt az én feladatom: a biliztetés. A többi mind Apáé. Az előbb Bobó lekiabált a szobájából, hogy "Apa". Apa felment, és nagyfiam azt mondta: "nagyon hangos a tévé. De Zsifi már alszik. Lehalkítod?" Ki kell nyúlni, annyira aranyos.

         

        Zsifit ma fodros, pöttyös kisruhába öltöztettük. Nagyon gyönyörű volt. Egészen két percig, amikor megtalált egy földre leesett kukit, és pár perc nyammogás után szépen rákente a ruhájára. Egyébként az evés továbbra is sarkalatos pont. Mindent mindennel, és nem lehet előtte enni, mert hatalmas hisztibe kezd. A család azt mondja, Bobó is ilyen haspók volt ennyi idős korában, úgyhogy a jövőre nézve - de persze ezt eddig is tudtuk - sajnos nincs garancia.

        Reggel felhívtam a bölcsit, hogy Bobó ezen a héten nem megy még. Úgy tervezem, hogy jövő hétfőn ismét telefonálok, hogy még egy hetet itthon lesz velünk.

         

        Ha arra gondolok, hogy mikor Bobó annyi idős volt, mint most Zsifi, már több mint egy hónapja bölcsődés volt. Ilyenkor kiver a víz és borzalmasan rossz anyának érzem magam. Aztán eszembe jut, hogy kisasszonykánk is hamarosan belép a bölcsődések táborába (nem egészen három hónap múlva), és már rosszul is vagyok. Ugyanakkor tudom, hogy nem lesz ott rossz neki, de mégsem vagyok boldog. Ráadásul Zsifi sokkal anyásabb, mint Bobó. Az vigasztal csak, hogy mellette azonban sokkal barátságosabb és nyitottabb is, és nem viseli meg őt sem, ha valaki más vigyáz rá. És a védőnővel is számtalanszor átbeszéltük a kérdést, ő azt a véleményt osztja, hogy egy éves korban vinni kell a gyermeket a közösségbe, mert egyébként már unatkozik és nem elég neki, ha az anyja rázza a csörgőt egész nap. Na jó, de olyan hosszú ideig anya nélkül? Persze most, hogy reggeltől estig Bobó ugrál körülötte, igen jól érzi magát, de emlékszem, míg a tesó bölcsiszünete nem tört ki, már Zsifin is észleltem az unalom jeleit. Pedig akkor még ki is tudtunk mozdulni ide-oda, mert volt mivel messzebb menni. Mindegy, ha kicsit is úgy látom, hogy kislányunk nem kész még az elválásra, haladékot kérünk.

         

        Ma a férjemmel megint kimentünk az építkezésre. Még szerencse, mert a leendő kandallónk olyan méretesre lett építve, hogy elfoglalja a fél étkezőt. Kedvesem addig csűrte-csavarta a dolgot, hogy a generálosunk magától ajánlotta fel a lebontást. Mondtam már, hogy a férjem a manipuláció nagymestere? Saját bevallása szerint engem nem képes manipulálni, ellenben fordítva! Ilyenek ezek a nők.

         

        Az átadás előrelátható időpontja szeptember végére csúszott, augusztus eleje helyett. A karácsony előtti költözésnek lőttek. Pedig milyen szép lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a használatbavételi engedély megérkezése is olyan, mint egy türelemjáték, amely nem terem rózsát. Hátha majd nekünk. Aztán jöhet a bank. Még szerencse, hogy az ismerősünk, aki a hitelünket intézte volna, két hete költözött Angliába, tanulni. De semmi nem baj, biztosan másoknál sem megy egyszerűen a lakásépíttetés és a hitelezés, úgyhogy talán beiratkozunk egy pszichoterápiás csoportba, ahol majd egymás sztorijainak meghallgatásából merítünk erőt a továbbiakhoz.