• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Csak boltba ne!

        Ilyen szép nap ez a mai. Végre tudtunk boltba menni reggel, amire már két vagy három napja nem volt példa a zuhogó eső miatt.

         

        De hiába a jó idő, ha a boltosok még mindig ugyanolyanok, mint voltak. Nagyon nehezemre esik mindenféle jelző nélkül utalni rájuk. Minden reggeli boltlátogatás felér egy idegbajjal, ha arra gondolok, milyen "nagyszerű" fogadtatásban lesz részünk. Még jó, hogy a gyerekek kicsik és nem érzékelik.

         

        Az ellenszenvet nem tudom, mi váltotta ki a pénztárosokból (három a grácia), és azt sem, hogy mikor. Kedves vagyok, udvarias, köszönök, stb. A gyerekek is rendesen viselkednek, nem törnek össze semmit, nem rohangálnak (főleg hogy Zsifi még járni sem tud), Bobó minden alkalommal az ajtó mellett elhelyezi a motorját, mindig mindent kifizetünk (magyarán nem lopunk), úgyhogy nem értek semmit.

         

        Mivel csak bevásárlókocsik vannak és a kosarat a pénztárosoktól kell kérni (mi pedig nyilván azzal megyünk, mert igen nehéz lenne babakocsit+bevásárlókocsit is tolni egy szűk üzletben, nem beszélve arról, hogy öt perc kedvéért nem teszem ki az apróságokat egy átpakolós tortúrának). Minden reggel, már messziről látják, hogy jövünk, ám mikor odaállok, hogy kosarat kérjek, mindegyik eljátssza a süket hülyét. Lehet, hogy ugrálnom kellene vagy jelentkezni, mint a kisiskolában, de azt talán már mégse! Kész megalázó, egyszerűen nem tudom, mit kellene csinálni.

         

        Meguntam már nagyon, így mostanában szenvtelenül, kitüntető udvariassággal kérek szépen egy kosarat, jól nevelten megköszönöm, odaadom Bobónak és nem veszek róluk tudomást. Közben fogalmam sincs, mi baja lehet velem három negyven év körüli nőnek. Hacsak nem az irigység a két szép babóca láttán. Szépek is, he-he! Jobb ötletem nincs, tekintve, hogy nem ismernek, és nem tudnak rólam semmit.

        Érdekes, hogy a többi boltossal nagyon jól kijövünk. Megmagyarázhatatlan rejtély. Nem baj, ha vége a bölcsiszünetnek, nem látom őket ilyen gyakran. Hát ha még végre elköltözünk.

         

        Apropó új ház. A konyhára nagyvonalú és egyedi megoldás született tegnap este. Hála a férjemnek, aki ismét megcsillogtatta zseniális kreativitását. Én konfliktuskerülő természetemből adódóan már épp hajlottam volna a kompromisszumra, mikor az építtető felvetésére kedvesem gyors továbbgondolással és ezerrel száguldó gondolatrohanással olyan hűtőhelyet eszkábált, amelynél jobbat kívánni sem lehetne. Maradhat a beépített vasalódeszka, hip-hip-hurrá. Sőt, nyertünk egy egész gardróbot, egy eldugott mosógépet és egy dekoratív, tárolásra alkalmas oszlopot a nappali és a konyha közé (ebben lesz a hűtő). Mi kellhet még? Egy kis sietség, mert a csúszás egyre nő. Ebből nem lesz karácsonyi költözés sem, úgy tűnik.

         

        Most mennem kell, mert Bobó felébredt és látni kíván.