• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        A bébiétel alkonya

        A bébiételnek befellegzett. Nagyra nőtt kisasszonykánk nem hajlandó még csak rá se nézni.

         

        Három napja reggel-délben-este rakott karfiol a menü, a maradék két étkezés házilag készített gyümölcspüré. Ha spagettit lát, egyenesen kitör az enni-kérek-háború, ami kizárólag mindent vagy semmit alapon hárítható el. Magyarul vagy kap a spagettiből, vagy eltüntetjük a szeme elől.

         

        Máskor, ha rakott karfiol épp nincs készleten (mint legtöbbször), a reggeli és vacsora kakaó kakaóval. Néha egy kis babapiskótával. A házi gyümölcspüré is átlényegült friss, villával összenyomkodottá a párolt, turmixolt változat helyett. Nagyon megy a banán magában, abból akár kettőt is képes lenne megenni, ha hagynám. De túl sok kalória egy olyan kis manónak, mint Zsifi, bármennyire is haspók. Bármennyire nagyon is az.

         

        Bobó mindeközben változatlanul a közelébe sem megy a gyümölcsnek, semmilyen formában. Mindig megpróbálkozom, hogy Zsifi menüjéből megkínáljam, de elég heves ellenállásba ütközöm, gyakran a sértettség szinte hisztibe csapát. Hogy jövök én ahhoz, hogy Zsifi ennivalóját kínálom egy kétésfélévesnek? Persze, ha Zsifi teájáról van szó, az ő cumisüvegéből, az jöhet. Minden mennyiségben, leginkább pont akkor kellene, mikor éppen Zsifi is azt issza. Még szép.

         

        Emellett az én soha nem cumizó nagyfiam egész nap cumizik. Kiválasztott Zsifi cumii közül kettőt, amelyeket szépen kisajátított. Az sem baj, ha cumilánc lóg rajta, sőt. Úgy még érdekesebb. Nem igazán akarom tőle elvenni, gondolom, ez a kistestvér miatti pszichés forrongások része. A lelki békétlenség egyéb megnyilvánulásait (mint elszedni Zsifi játékait, cumisüvegét ivás közben, vagy egy-egy fizikális atrocitást) természetesen nem engedjük, és minden alkalommal elmagyarázzuk, miért is nem szabad Zsifit bántani.

         

        Kezdem azt érezni, hogy napról napra könnyebb velük. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne vágynék egy kis (vagy annál azért egy kicsivel több) egyedüllétre. De már kezdek azon aggódni, milyen rossz lesz, ha Bobó visszamegy bölcsibe (aggódás nélkül nem élet az élet J), olyan jól megvagyunk itthon. Ma délelőtt hosszan játszottak együtt, az étkezőasztal és a körülötte lévő székek lábai közt másztak-bújkáltak kacarászva, nagy egyetértésben. Nagyon aranyosak voltak.

         

        Este nagy elbeszélgetés lesz a generálosunkkal, aki a házunkat építi. Azt már eddig is tudtuk, hogy nem halad megfelelő ütemben, de hogy még a hétvégén beszerzett konyha se férjen be a helyére, az egy kicsit rosszul esett. Több hónapnyi tervezés és játék a centikkel megy így kárba. Mivel a ház nem lesz nagy, ezért egy fél méter is rengeteget számít - nekünk. Sajnos csak nekünk. Úgyhogy ez lesz az esti program. A férjem nagyszerűen tudja ezeket a helyzeteket kezelni (ma reggel például a kukázókkal összeszedette a szemetet, amit mellészórtak a kukánknak), azt hiszem ez az ő dolga. Az nagy adu a kezünkben, hogy bármikor visszaléphetünk, a szerződésben nincs semmi vigaszdíj vagy kárpótlás (a megfelelő jogi formulákat nem ismerem).

         

        Itt az ideje dolgozni egy kicsit. A kocsival kapcsolatos kiadások teljesen elúsztatták a havi büdzsénket, úgyhogy dologra fel, még mielőtt az elfogyott cukor és pelenka utánpótlása is kínos kérdés nem lesz.