• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Káoszokkáoszánakkáosza

        Avagy az entrópia nem csökken. De nem ám. Sőt!

         

        Akár még vigasztalhatnám is magam azzal, hogy ez természetes dolog és a fizika törvényeivel egyenesen szembe mennénk, hogy aztán azokkal frontálisan ütközzünk, ha nem így lenne.

        Csakhogy azok az idők elmúltak. Míg kiskamaszként boldogan hallgattam a tanárbácsi előadását arról, hogy a fizikai rendszereknek alapvető jellemzőjük, hogy bennük a rendezetlenség (entrópia) csak nőhet, ma már egyáltalán nem lelkesít ez a tézis. Akkor rohantam haza  rendet követelő szüleimnek elmagyarázni, hogy az törvényszerű, ha a szobámban egyre nagyobb káosz uralkodik és teljesen természetellenes lenne, ha elkezdenék rendet rakni. Ma már a másik térfélről adogatom a labdákat és beálltam szépen őseim után a sorba, rendet követelve. (Jelen pillanatban meg vagyok ugyan róla győződve, hogy én egyáltalán semmilyen labdát nem adogatok, hanem a kicsi és a pici gyermekem ezerrel száguldó üstököseit próbálgatom szép egymás utánban kivédeni. Kevés sikerrel, vesztésre állok.)

         

        Káosz a köbön.

         

        Kezdődött azzal, hogy az anyósomék délelőtt telefonáltak, hogy erre fognak járni és elvinnék magukkal Bobót, míg dolgaikat intézik. Nincs ezzel semmi gond, csak így nagyfiam ebéd utáni pihenője teljesen kimarad, ami természetesen később meglátszik a viselkedésén. Tegyük hozzá, hogy a férjem ma nappalos, azaz reggel 8-tól este 8-ig dolgozik. Bobó reggeli kálváriája (és vele együtt az enyém is) akkor kezdődött, mikor szegénykém felismerte, hogy Apa ma is dolgozni megy. Akkor szépen összedőlt a világ, és komoly erőfeszítésembe telt, mire újjáépült. Végül a békét a szokásos reggeli boltba tartó séta hozta meg, aminek eredményeként mindketten megkapták várva várt kiflijüket.

         

        Hazatérve Zsifit leraktam aludni, majd Bobót meghintáztattam s megérkezett Nagyanyó (azaz nekem anya, a férjemnek anyós, a gyermekeinknek nagyanyó). Anyósomék hívása ezután jött, ám nekünk volt pár intéznivalónk, úgyhogy végül az egyik bevásárlóközpont parkolójában szállt át hozzájuk az én nagyfiam, nem kis örömmel. Én sem bántam, mert ritkán találkoznak, s titkos tervem az volt, hogy miután Nagyanyóéknál megebédelünk (milyen jó volt ma nem főzni!), Zsifit szépen elaltatom s míg ő szunyókál, dolgozom egy kicsit. Persze ebből sem lett semmi, mert anyukámmal elmentünk ruhát nézni a szerdai alkalomra (egy kis színfolt a munkában avagy netán egy lehetőség valami nagyszerűre).

         

        Olyan voltam, mint az a celeb az egyik itthoni kereskedelmi tv főzőműsorában, aki a vendégek érkezése előtt egy órával még fodrásznál ült. Vagyis ruhát néztem arra az alkalomra, amire készülnöm kellett volna - szakmailag. A különbség csak az, hogy én nem porból készülök krumplipürét csinálni, tudom, hogy kell bekapcsolni a sütőt és a tepsit is meg tudom különböztetni a fazéktól. Remélem. azért kicsit izgulok. (Nem főzős program lesz, csak a hasonlat kedvéért. Azóta is fel vagyok háborodva, hogy emberek, ráadásul nők! élhetnek ennyi gyakorlati tudás nélkül a mai világban. Nem fér a fejembe. Az ilyet el kéne cserélni két tevére, annak több haszna van - mutogatni azt is lehet.) Szóval, a munka kilőve.

         

        Zsifi délután hazaérve teljesen megőrült, már az autóban végig ordított, majd itthon folytatta a műsort. Semmi nem volt jó se fent, se lent, mint egy igazi kis fúria. Ha egyszer az is. Alig vártam, hogy Bobó megérkezzen, reméltem, ha ő itthon lesz, Zsifi kezelhetőbbé válik.

         

        Hogy is szól a közhely (közmondás)? Tévedni emberi dolog. Na de ekkorát?

         

        A helyzet csak sokkal rosszabb lett. Már sírás volt, mikor a nagyobbik megérkezett, persze, hiszen teljesen elfáradt, a napi alvás nem volt meg, hazafelé úton elszunnyadt az autóban és nyilván legszebb álmából ébredve szembesült azzal, hogy nem lovakat lát, hanem az egész napos kényeztetés után velem találja szemben magát. (Azért remélem, nem élte meg ennyire tragikusan, hogy haza kellett jönnie J) Az elégedetlenség akkor csapott az egekig, mikor Nagyapa és Nagymama, akik eddig csak vele foglalkoztak, Zsifit is meggyömöszölték és bizony Bobó egy időre háttérbe szorult. A helyzeten az sem javított, hogy én viszont csak vele foglalkoztam, fél szemét a nagyszülőkön és egyébként imádott kishúgán tartotta. Az az arc, azt látni kellett volna.

         

        Mikor a nagyszülők hazaindultak, Bobónál (is) kitört a botrány. Eget rázó hiszti, ordibálás és még jól meg is vert. Muszájból rácsaptam a kezére, de persze sem a jó szó, sem a szidás nem használt. Mikor hosszú idő múlva eluntam, fogtam az egyébként szintén ordító Zsifit, és felvonultam vele a lépcsőn. Az addigi artikulátlan elégedetlenség átcsapott kétségbeesett "én is jövök"-be s hirtelen szent lett a béke. Ha a módszer beválik, instanttá teszem, hogy bármikor máskor előhúzhassam. Ha kell. Nem tartok tőle, hogy nem kell már.

         

        Később Bobó szólt, hogy "Anya, bilibe". Ráültettem a kis wc-re, az akció sikeres volt, pisi, kaka, helyére került. Nagyon büszke voltam rá, Bobó nem különben magára. Felmentünk Zsifit megfürdetni. Újabb kaka következett, csakhogy ez már a fürdőszoba padlójára sikerült. (Sejtettem én valamit, két napja feltekertem a nappaliban a szőnyeget, nem pont ilyen, de részben hasonló okokból). Zsifi persze pucin a kezemben, le kellett tennem a padlóra (ami fürdőszoba lévén meglehetősen csúszós), s míg eltakarítottam a romokat, másodpercenként kaptam szívbajt, hogy mikor melyik töri össze magát vagy lép bele a kakába vagy más egyéb horrorok. Végül megúsztuk - gondoltam, én kis naiv. Miután Zsifi bekerült végre a kiskádba, Bobó is elfoglalta annak túlsó oldalán helyét a szennyeskosár tetején állva. Vízcsorgás hallatszott és éreztem, hogy nedves lesz a lábam. Ez nem lehet igaz! Hogy fér ennyi pisi egy nem-egészen-kétévesbe! Nem baj. Csak egészség legyen.

         

        Ezzel teljesen le is mondtam arról, hogy emelt fővel várjam szeretett férjem haza a munkából. Szegény egy fásult, lestrapált háziasszony-családanyát talál majd. De hogy egymás után kétszer ilyen balul sikerült pisi! Vagy ez csak az első szobatisztaságra szoktatandó gyermeknél csoda? Tartok tőle. Nem baj. Csak egészség legyen.

         

        Nem vagyunk a topon. Egyszer fent, egyszer lent. De azt gondolom, már elég a közhelyekből.

         

        És mára elég ebből a napból is. Muszáj erőt gyűjteni a következőhöz, hiszen rövidek az éjszakák.