• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Ha beüt a ménykő

        Csak egy autó és a vasat ki lehet kalapálni (így anyósomék). Ez mind igaz, de talán mégsem kell neki örülnünk.

        A férjemnek tárgyalása volt este a fővárosban, és még az éjjel szeretett volna hazajönni hozzánk. Én ugyan irtózom a gondolattól, hogy éjfélkor üljön kocsiba, fáradtan, egyedül, és nekiinduljon az autópályának. Ez lett volna a terv, de nem sokkal napzárta előtt telefonált, hogy mégsem jön haza. Szabályosan parkoló autója ugyanis elöl-hátul ripitya, menetképtelen. Csak annyit kérdeztem, hogy "Neked ugye nem esett bajod", a nemleges válasz után a pulzusom is visszaállt a normális érték kétszeresére s szerintem még a gyerekek is megnyugodva fordultak másik oldalukra a kiságyaikban.

        Az egyik legelegánsabb budapesti étteremben a prezentációk után tartandó kedélyes ám üzleti hangnemű vacsorát hatalmas robaj zavarta fel, s az utcára sietve a résztvevők egy ütközés nyomait látták. Egy közlekedő autó nagy sebességgel hátulról belerohant egy szabályosan, párhuzamosan parkolóba, ami aztán nekicsapódott az előtte állónak. A középső autó a férjemé. A középső autó volt a férjemé. Ha minden igaz, már csak volt, ugyanis legutóbbi értesüléseim szerint a kocsi totálkáros, bár a szemle folyik még, a biztosítóval most tárgyalnak. A vétkes elismerte a hibát, rendőr nem járt kint. Kész csoda, hogy a pasas ép bőrrel szállt ki a kocsiból (az övé felismerhetetlenné vált). Nem tudom, mennyivel mehetett. Szerintem ő sem. Mindenesetre a férjem csak annyit mondott, hogy "a fickó eléggé meg volt ijedve mikor meglátott, mert egy kissé bosszús voltam". Választottam nem egy verekedős fajta, de ha haragszik (akkor is ha nem is igazán), a szeme olyan ijesztő tud lenni, hogy a másik legszívesebben elrohanna. Szerencsére a sofőr ezt nem tehette meg.

        A férjem egy öltönyben, szállás, fogkefe és egyéb tisztálkodóeszközök nélkül, hogy a váltás ruhát ne is említsük. Nagyon várom, hogy mi lesz az ügy vége.

        Isteni figyelmeztetés, védelem vagy csak egy átkozott pech? 

        A férjem minden nap 100 kilómétert autózik a munkahelyére és vissza (oda 50, vissza 50), hetente kétszer pedig 200-at. Szerintem esztelenség, de ő szereti és semmi szín alatt nem akar a munkahelyének városába költözni. Bizonyos fokig egyetértek. De mégis, ez hazárdírozás, gondolom sokszor. Ugyanúgy, mint az éjszaka közepén hazaindulni. Talán egy figyelmeztetés a sorstól, hogy valóban az? Vagy így menekültünk meg egy sérüléstől, amit az éjszakai viharok okozhattak volna úton hazafelé (a reggeli hírek másról sem szóltak, csak hivarkárokról)? Vagy ne legyünk babonásak és ez valóban csak egy szörnyű balszerencse? Nem tudom, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy kissé nagy ár ez egy sima pechért. Ugyanakkor az élet ilyen, egyszer fent, egyszer lent, és nem lehetünk mindig fent. (Nem is vagyunk, hozzáteszem.) Mindenesetre az ilyen károk szerintem mindenkit gondolkodóba ejtenének, nem csak egy magamfajta, gyermekeivel otthon lévő, férjét hazaváró feleség-anyát. Talán itt az ideje mérlegelni, mi mennyit ér és mi a nagyobb (nem anyagi) haszon kisebb kockázattal.

        A lecke fel van adva.

        Mégis ebben a pillanatban nem számít semmi, az sem, hogy honnan a csudából szerzünk másik járművet, csak az számít, hogy a férjemnek nem esett baja, és ha minden igaz, már úton van hazafelé.