• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Enni vagy nem enni

        A fagyizás mindennapi joker-programmá lépett elő, mindketten imádják. Persze csak mértékkel kapnak belőle. Bobó egy gombócot, bár azt sem eszi meg mindet, Zsifi pedig csak néhány falatot. Ő teljesen kukifüggő lett, szinte már csak úgy tudunk közlekedni, ha a babakocsiban ülve mindig van a kezében egy-egy darab. Igaz, tegnap délután állatkertben voltunk, ott annyira nem igényelte, szerencsére.

         

        Kényes dolog ez az evés a piciknél. Bobó egészen egyéves koráig remekül evett, mindent mindennel, amit csak elétettünk. Aztán történt valami, és azóta megy a harc, bár szerintem (nem akarom elkiabálni és le is kopogom gyorsan - még hogy nem vagyok babonás!) mintha egyre javulna a helyzet. Akkor, mikor kezdődtek a gondok, arra fogtuk, hogy a férjemből hirtelen hétvégi apuka lett, ugyanis a munkája továbbképzésre szólította egy olyan távoli városba, ahonnan péntek késő éjjel ért haza  és vasárnap délután indult vissza. Ha fürdetésben mérjük, az hétből csak egy - ijesztő. Most visszagondolva, hiába hogy az idő múlásával csak egyre erősebbek leszünk, komolyan nem tudom, hogy bírtam ki. Meg ő hogy bírta ki. Meg Bobó hogy bírta ki - mikor az öt hónapos távollét elkezdődött, épp csak betöltötte az egy évet.

         

        Szóval, akkor azt gondoltuk, az édesapja távolléte miatt nem fogadja el az ételt. Emlékszem, úgy vacsorázott, hogy a nappali közepére kitettem a pirítósát feldarabolva, és mikor éppen arra járt, csak úgy mellékesen a szájába tettem egy darabot. Ma már nem ezt választanám: ha nem eszik, nem kap, nyilván nem éhes. Vagy nem tudom, utólag könnyű nagyon okosnak lenni, csakúgy, mint a más dolgában. Mindenesetre a kálváriánk azóta is tart, bár a levest szereti és van néhány étel, amit szívesen eszik. Bélszínroló, krumplipüré, szalámi, vajaskifli kakaóval. Sült krumpli, csokoládé, csokis puding, csokis keksz (ez utóbbi csoki nélkül is jöhet), különböző tejszeletek, na és a dúródudi. Mint egy rémálom ez a lista. Sehol egy kis zöldség vagy gyümölcs. Legfeljebb lé formájában. Ma még egy kis rizst is evett (mondom én, javuló tendencia), nem hittem a szememnek. Sok-sok dícséret szállt a levegőben.

         

        Zsifi ugyanolyan jó evő most, mint Bobó volt ennyi idős korában. De azt látni kellene, hogy hisztizik a dúródudiért és a különböző tejes desszertekért (tejszelet, puding, egyebek)! Ezeket a férjem is kitüntetett rendszerességgel fogyasztja, így sajnos a rossz példa adott. (Remélem azért a reggeli négy adag kávét nem veszik át a gyermekim.)

         

        Valamelyik nap nagyon vicces dolog történt. Egy elhanyagolt külsejű nő állt az ajtónkban, egy mappával a kezében, amire "megbízólevél" fejlécű nyomtatvány volt csíptetve. Szégyen nem szégyen, az előítéleteimet nem tudtam félretenni, ehhez pedig hozzájárult a papír hivatalos külsejének ellentmondó szerkesztés és sorvezetés. Először be szeretett volna mutatkozni, de még előtte gyorsan megkérdezte, hány éves vagyok. Mondtam, ez egyedül rám tartozik. Csak azért, felelte, mert úgy látja, még nem vagyok 18, úgyhogy inkább a szüleimmel beszélne. Mondtam neki, hogy nincsenek itthon. Így szerencsésen megúsztam egy újabb csalót, aki kamualapítványok részére gyűjt nem annyira kamupénzt, hogy aztán a sarki kocsmában nagyon is valóságos sörre költhesse. Hálát adtam a genetikának, eszerint 8 évet még letagadhatnék néha. J

         

        Itt az ideje dolgozni egy kicsit. Apróságok ágyban, ha jól számolom, van még egy kis időm, mielőtt felébrednek. Aztán a lovak közé csapunk.