• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Az első szünidei nap

        Hétfő, a bölcsiszünet első napja. Vagy ha úgy számoljuk, a harmadik, mivel szombat reggel óta többnyire hármasban vagyunk - a férjem 24 órázott hétvégén (vasárnap pedig az elmaradt alvást pótolta), Nagyanyó és Nagyapó pedig elutazott az öcsémet meglátogatni, aki egy észak-olaszországi városban, Modenában tölti fél éves ösztöndíjának utolsó két hetét. Így a babák többé-kevésbé rám maradtak. Nagyon édes pofák, de nagyon fárasztóak (gondolom ez a legtöbb hosszú GYESen lévő többgyermekes anyukának nem újdonság, csak én vagyok ilyen kezdő).

        Zsifi rengeteg új dolgot tanult meg: ahogy Bobó itthon van, egész nap mindenféle ingerek érik (ami sokszor persze sírásba torkollik), így a mozgásfejlődése látványosan felgyorsult. Hipp-hopp megtanult stabilan, támaszkodás nélkül ülni, már két kézzel manipulál. Fél szemem persze mindig rajta van (a másik meg Bobón, és gyakran összevesznek, hogy most melyik kire nézzen), félek, nem elég jó még az egyensúlya és bármikor hanyatt vághatja magát. Kedvenc közös elfoglaltságuk továbbra is az együttőrjöngés a kanapén. A kifejezés erős, tudom, de muszáj ezt használnom,  a huncutkodás, játék, hempergés félő, nem lenne elég szemléletes... Az egész abból áll, hogy kedvükre-kényükre ugrálnak, másznak, borulnak és vetődnek a vendégággyá nyitott kanapén.  Ami, elképzelés alapján is meglehetősen veszélyes tevékenység két ilyen apróságtól, pláne egyszerre, hát ha még nézzük is... Gyakran a hideg futkos a hátamon egy-egy összeborulás után, és minden reflexemre szükségem van, hogy megvédjem őket a sérülésektől, főleg persze Zsifit.

        Zsifi megette ma élete első túró rudiját. Aprócska falatokra vagdostam neki, és kiskanállal a szájába adagoltam. Nem mondhatnám, hogy nagyon tiltakozott ellene. Holnap lenne 10 hónapos, már ha lenne 31-e, de mivel június 30 napos (bár mostanában láttam olyan hirdetést, ami az akció utolsó napját június 31-ében jelölte meg és el is gondolkodtam, nem én vagyok-e tájékozatlan-tanulatlan, hiszen a mai hiteles sajtótermékek nyilvánvalóan tévedhetetlenek), vehetjük úgy, hogy ma tölti be a 10 hónapot. Ennek örömére Zsifi számokban: 9200 gramm, a centijeit nem ismerem, fogak száma kerek nulla. Bobó szintén holnap töltené be a 29 hónapot, ő is 31-én született. 14 és fél kilót nyom, a centiket az ő esetében sem tudom, fogak száma 16 és négy fél. A négy hátsó örlő félig kibújóban.

        Így a második gyerek után már csak mosolygok azokon a kezdő szülőkön (és töredelmesen bevallom, nem cserélnék velük és mindenkinek sok kitartást kívánok a rengeteg öröm mellé), akik azzal dicsekszenek, hogy az ő babájuk milyen szépen fejlődik, hány kiló és centi, stb. A kedvencem az, mikor újságolják, hogy a picinyük alig 11 (nem tíz, hanem tíz perc ötven másodperc!) perc alatt szopik 100 grammot... A második gyermek után valahogy az ember kikerül a számok bűvköréből, ha egyáltalán valaha is belekerült. Kivételek persze mindig vannak.

        Bobó bölcsijében van például egy házaspár, akiknek a kisfia történetesen az én nagyfiam aktuális legkedvesebb játszótársa. Anyuka és Apuka minden egyes súly- és magasságmérés után lecövekel a falra felfüggesztett "eredménytáblázat" előtt, és ujjongva elemzik, hogy csemetéjük kit hagyott el a kilóival és "te jó ég, Aladár leelőzött minket".

        Szerintem kétfajta szülő van. Az egyik típus saját gyermekét tekinti a világ közepének, a legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak, leghuncutabbnak, legilledelmesebbnek, és az összes többi leg-legnek. A másik típus ugyanezeket gondolja, de tisztában van azzal, hogy ez minden szülőre igaz. Veszélyes fajta ám az első. Ők azok, akik minden egyes szúnyogcsípést számon kérnek a gondozónéniktől, és a fejét követelik annak a gyermeknek (és a szüleinek) akik csemetéjük féltett őzikéjét el merte cipelni a játszótér túlsarkába. Aztán idővel - és újabb gyermekek születésével - persze a helyzet úgyis javul.

        Az itthonléttel kapcsolatos egyik problémát az együttalvás fogja jelenteni, úgy látom. Bobó nagyon ellenkezik, természetesen akkor is, ha már teljesen ki van fáradva. Az apját is azzal fogadta délután, hogy "hisztiztem, Apa!". "Mikor hisztiztél?" "Mikor lefeküdtem az ágyba." És ez valóban így volt, hatalmas cirkuszt rendezett. De nem engedtem, mert szüksége van az alvásra, és most is nagyon nyugodtan aludt, már egy kicserélt, jókedvű Bobó nézett rám, mikor kiszólt a szobájából, hogy "Anya, én is felébredtem".

        Mindenesetre az elkövetkező napok feladata az új, harmonikus napirend kialakítása. Jól hangzik, de nem lesz ilyen egyszerű.

        Most pedig szép álmokat mindenkinek, a mi kicsink és picink már szépen alszik, azt hiszem, meglessük őket. Ha már egyszer ők a leg-legek.