• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        In memoriam

        Reggel sokkolt a hír, miszerint meghalt az első magyarországi szívátültetésen átesett kisfiú. Az egyik kereskedelmi televízió reggeli beszélgetőműsorában készült telefonos riport az anyával - nincs annál borzalmasabb, mint egy gyermekét sirató anya panaszát hallgatni. Szörnyen önző módon saját apróságaimra néztem és azt gondoltam, milyen jó hogy egészségesek, és hogy ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk az élettől.

        Délután találkoztam egy egyetemi ismerősömmel, akivel együtt igazgattuk az egyetemisták diákkörét - ő a saját karán, én az enyémen. Mikor a közös munkánk véget ért, elváltak útjaink: én gyermeket várva készültem az utolsó éves szigorlataimra, ő pedig még egy évet dolgozott, majd a diplomaosztója előtt szintén lemondott. Utódja egy cserfes, ám annál talpraesettebb, nagyon kedves, tisztességes, jó kedélyű szőke lány lett - legalábbis én felületes ismeretségünk alapján így láttam. Másfél hónappal ezelőtt, egy vizsgára az államvizsgától, öngyilkos lett. Senki nem tudja, miért. Szülők, rokonok, barátok, egyetemi társak értetlenül állnak az eset előtt, búcsúlevél hiányában csak találgathatnak.

        Nem tisztem hosszas litániákat írni a lányról, hiszen nem ismertem őt eléggé, mondhatni csak benyomásaim voltak. Mégis elgondolkodtató, hogy sokszor milyen hirtelen csap be a ménykő, ott, ahol legkevésbé sem várnánk.

        Szülőként, bár kisgyermekeink kamaszkora igen messzinek tűnik - ugyanakkor azt is tudom, hogy az idő hipp-hopp elröppen -, csak arra tudok gondolni, újra csak nagyon önző módon, nehogy velünk is valami baj történjen.

        És újra megfogadom, hogy munka ide, pénz oda, a karrier is vesszen, felnőtté válásuk minden pillanatát meg akarom élni, hogy időben észrevegyem a bajt, és olyan anyát lássanak bennem, aki mindig ott van, ha kell, és számíthatnak rám problémáik megoldása kapcsán. Legyen szó akár a kedvenc plüssmacijuk eltűnéséről vagy hogy Zsifi már megint elrombolta a Bobó által nagy nehezen felépített várat, jöjjön az első egyes és fekete pont az iskolában, vagy az első szerelmi csalódás, esetleg a második...

        Gyerekként én is mindig számíthattam a szüleimre, és ennek hatását ma is érzem, bár már nem vagyok gyerek, vagy mégis?

        A kicsikkel ma fagyizni voltunk a belvárosban. Nagyon jó volt, türelmesen ültek - Bobó egy széken, Zsifi a babakocsiban. Bobó saját egy gömbből és tejszínhabból álló fagyikelyhet kapott, Zsifi az én fagyimat kóstolgatta, és ostyát evett hozzá. Mindenkinek minden nagyon ízlett.

        Két nap múlva kitör a bölcsiszünet, de már várom, nem tartok tőle egyáltalán. Szépen kigondolom, milyen programokat szervezünk majd, hova megyünk együtt, mivel töltjük majd az időt. A nyaralás idén kimarad, ha már egyszer építkezünk... Bár kezdem azt érezni, soha nem hagyhatjuk el albérletünket, mert a munkálatok egyáltalán nem úgy haladnak, ahogy kellene. Ha egészen pontos akarok lenni: egyáltalán nem haladnak. Kiráz a hideg arra a gondolatra (szó szerint!), hogy még egy telet jelenlegi lakhelyünkön kelljen kihúzni - a szigetelés borzasztó, az utcát fűtjük. A lámpák nem jók (a vezetékek a falban), a meleg vízre annyit kell várni, hogy pont befejezem a mosogatást, mire megérkezik, és még sorolhatnám.

        De ezek sem problémák igazából, csak apró bosszúságok, és minden nap hálás vagyok, hogy úgy élhetünk, ahogy élünk - és főleg, hogy egészségesek vagyunk.