• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Hétvégi nyugalom

        Szombaton nagy tettre vetemedtünk mi négyen: folytatva a hét második felében ébredő tendenciát, elautóztunk egy (nem is annyira) közeli bevásárlóközpontba, hogy a férjem nyári ruhatárát (is) felfrissítsük. A gyerekek mint mindig szerencsére most is jól el vannak látva göncökkel, bár csoda lett volna, ha nem kapnak ők is egy kis vásárfiát.

        Mindenesetre a nyugodt andalgós kirakatnézegetés szóba sem jöhetett, bár megfelelően felszerelkeztünk: két babakocsi, az egyik kicsi, a másik pici. Pontosabban egy nagy és egy kevésbé nagy. Vittünk még temérdek játékot, innivalót és egy nagy csomag kukit - ez a legjobb unaloműző mostanában Zsifinek. Bobó is nagyon szereti, de az ő esetében már egyéb trükköket is be kell vetnünk a cél érdekében. Zsifi viszont nagyon jól elszórakozik a kukidarabokkal: két kis ujjacskájával felcsippenti, becélozza a száját és megpróbálja beletömni az egy szem kukit, ami addig, míg el nem fogy, legalább fele részben a babakocsira lesz kikenve. Időnként kiszedi a szájából a félig elolvadt kukit, forgatja a kis ujjaiban, kapargatja, majd próbálja tovább majszolni, de mivel a kuki ilyenkor már tiszta ragacs, nem is olyan könnyű azt újra megenni. Ezért előbb vagy utóbb a babakocsira keni a nagy igyekezetben, meg persze egész kislányom csupa-csupa ragadós sárga maszattá változik. Az arca, a kezecskéi és persze a puci lábai is. A ruhájáról nem is beszélve.

        Szóval kikászálódtunk az autóból, ki-ki elfoglalta helyét a számára fenntartott babakocsiban és gyors nézelődésbe fogtunk. Bobó a legelső üzletben nagy rimánkodásba fogott ("ott a labda Anya! kérem a labdát! nem azt a labdát, a másikat! a sárga labdát! nem azt a sárgát, a másikat!"). Ennek az lett az eredménye, miután a kisebbik ellenállást választottam, hogy kapott egy nagy sárga-zöld röplabdát, melyet szinte az egész vásárlás alatt ki sem engedett a kezéből. Így a befektetés megtérült, remek ár-érték arányú üzletet csináltunk :-). A röplabda aóta sem alhat a kertben, a szobában a helye.

        Venni ugyan nem sok mindent sikerült, de legalább felmértük, miért is érdemes ily módon vásárolni.

        Természetesen Zsifi közben elfáradt, mindannyia megéheztünk és Bobó is megunta az üldögélést. Úgyhogy megebédeltünk, szigorúan a helyi étkezde nagy ablakai mellett elhelyezett asztalnál, ahonnan alaposan szemügyre vehettük a szántóföldön parkoló utánfutós traktort. Részletesen kielemeztük a színeit, a kerekeit és a bácsit, aki majd a mezőre kiviszi és levágja a füvet. Közben Zsifi elaludt a babakocsiban (ilyen sem nagyon fordult elő még).

        Továbbállva Bobó labdázni kezdett, mert már nem lehetett a babakocsi ranságában tartani, így is nagyon ügyes fiú volt. Hatalmas boldog visítás kerekedett, amihez más hasonló korú gyerekek is csatlakoztak, mi szülők pedig leülhettünk egy percre a padokra meginni egy jó kávét - szuper volt. Hálás tekintetek záporoztak ránk.

        A hazafelé úton mindkét apróság igen nyűgös volt - Zsifi nyilván unta már az ülést (de a földre mégsem tehettük le mászni), Bobó pedig rendkívül fáradt volt. Hazaérkezés után ment is az ágyába aludni, Zsifi játszott még kicsit, majd ő is elszunnyadt. Eztán a férjem is, én pedig családos anyához méltóan rendet raktam-mosogattam-pakoltam, ahogy azt illik.

        A Thomasos ágy sajnos ugrott, többe kerül annál, mint amit mi jelenlegi helyzetünkben ilyen luxuskiadásokra szánhatunk. De ha egyszer beköltözünk a házba... még a padlásfeljáró is Thomasból lesz. Csak azt nem tudom, mit csinálunk, ha vége a Thomas-láznak. Elköltözünk?

        A hétvégi nyugalom után hétfő reggeli káosz következett. Történt ugyanis, hogy a férjem annak rendje és módja szerint elindult dolgozni, bezárta az ajtót, hogy míg mi fent öltözünk, ne jöhessen be senki illetéktelen. Lassan mi is indulásra kész állapotba kerültünk, nyúltam volna a kulcsomért - csak éppen nem volt a helyén. Nem találtam sehol, azt meg mondanom sem kell, pótkulcsot nem tartunk. Vagyis tartunk, csak azt a férjem hordja a táskájában, amit persze visz magával dolgozni. Utóbb mint kiderült, az én kulcsom is az ő autójában - azaz a három kulcsból mind nála volt. Mi pedig bezárva a házba... Szerencse, hogy Nagyapó elhozta nekünk az övét - biztos gondolta, hogy milyen gyerek az ilyen, mármint én, de azért csak elhozta. Végül egy órás késéssel csak elvittem Bobót a bölcsibe.  

        Most pedig már két órája csend van, mivel Zsifi fent alszik a kis ágyában. Igazából el kellene mennünk bevásárolni (még tej sincs itthon, pedig anélkül megáll nálunk az élet), de az UV-riadó kicsit elbizonytalanít. Valószínűleg autóba pattanunk, és villámgyorsan elmegyünk az áruházba, megvesszük az ennivalót, hazasietünk, és fél négyig ki sem dugjuk az orrunkat. De mindezek előtt jön egy jegeskávé. Ha pedig Zsifi felébredt, bekenem 100 faktoros naptejjel. Ez a nap már nem az a nap...