• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Vásárlási láz

        Azt hiszem, elvesztem.

        Tegnap óta folyamatosan vásárolok. Ruhákat. Magamnak. De nem én vagyok a hibás, a baj az, hogy eljött a nagy nyári áleszállítások ideje és én három éve csak terhesruhákat vettem magamnak. Ráadásul mióta Zsifi rendesen ül a babakocsiban és végre élvezi a sétát, el is tudunk menni hosszabb utakra, amikor szeretnék nem úgy kinézni, mint aki csak kiugrott a sarki közértbe egy kiló krumpliért.

        Régebben nem tudtam vele kellemes sétákra indulni - a babakocsiban fekve sosem maradt meg, szerencsére a babakocsink travel system rendszerű, azaz az autós hordozóval kompatibilis, így azt csak rá kellett pattintanom és mehettünk is. Igen ám, de Zsifi ezt sem viselte pár percnél tovább, és el sem aludt benne, úgyhogy a kisebbik gyermekem picibabakorából kimaradtak a nyugodt, andalgós csecsemőséták. Bobóval volt benne részem, bár leginkább abban a formában, hogy eltoltam a közeli parkba, és pont elaludt, mire odaértünk. Ekkor leültem az első padra és nagy erőkkel tanulni kezdtem kezdetben a szigorlataimra, végül az államvizsgára. Nem voltam soha különösebben parázós és agyontanulós típus, soha nem készültem többet a szükségesnél, egy hajszállal sem. De azért ez nem volt egyszerű.

        Szóval, vissza a vásárláshoz. Ez biztos valamilyen pszichés hatás, de úgy éreztem, egyszerűn nem hagyhatom ki egyik kedvenc üzletem féláras akcióit, járni mégiscsak kell valamiben! Ráadásul ugye a terhességeim előtti ruhák nagy része mégiscsak kicsi, és nem járhatok lepedőben (egészen addig, míg divatba nem jön - ismerős, ugye?).

        Olvastam egyszer egy nagyon szórakoztató könyvet (rosszkedvű nőtársaim vagy strandon heverésző kikapcsolódók számára tökéletes olvasmány), főszerepben egy boltkóros lánnyal, talán el kellene olvasnom megint?

        De leginkább Bobó miatt vesztem el. Azaz inkábba bankkártyánk. Fog elveszni. Legalábbis majd ezt mondom a férjemnek, meg hogy a szóban forgó ágy Bobónak csak félannyiba került, mint amennyibe, és egyébként is csak úgy hozzám vágták a boltban, még jó, hogy nem vágott jobban kupán.. S mivel ily módon az életemre törtek, extra kedvezményt kaptam, nehogy a végén feljelentést tegyek.. de azt hiszem ezt már tényleg nem hinné el a férjem (aki amúgy is mindig elolvassa, miket írogatok ide, úgyhogy már le is buktam).

        Szóval, Bobónak láttam egy szuper (de még annál is szuperebb) Thomas-os ágyat. 180 cm hosszú, pont jó lenne még pár évig, pontosabban addig, amíg Thomas már nem lesz elég érdekes. Kitört ugyanis a Thomas-láz a bölcsiben, ami alól nagyfiam sem tudta magát  kivonni, de szerintem, nem is akarta. Minden este Thomasos könyvből mesélünk, eddig kettőt gyűjtöttünk be (két különbözőt), de gyanúm szerint a sor itt még nem ér véget. De nem baj, nyilván nem függetleníthetjük magunkat a közösségi hatásoktól - csak nehogy legközelebb a Shongoku legyen a menő. Na csak várjuk ki a végét, hosszú még a gyerekkor!

        Szóval, az amúgy sem tömött bankszámlánk csak apad és apad, és még nincs egy csaptelepünk. De ha fürdőszobánk nem is lesz, farmerom már van (az eltakarja a koszt, nem?) J De néha igazi nőnek is kell lennie még egy kétgyermekes anyának is, és hogy máshogy lehetne az, ha nem ruhavásárlás közben?

        A kisemberek ma nagyon jókedvűek voltak. Zsifibaba rákapott a kukira, és egész délután azt majszolt, míg az állatkertben sétáltunk. Régen jártunk már arra, úgy gondoltuk, itt az ideje szemügyre venni, hogy fejlődnek a pingvinek. Szépen fejlődnek, már egyik-másik önállósította is magát. Odakerülésük után sokáig csak rajokban mozogtak, nagyon viccesek voltak. Bobó nagyon szereti őket továbbra is. Jó volt nagyot sétálni, különösen, hogy Apa is korán hazaért és négyesben tudtuk tölteni a délutánt.