• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Élünk-virulunk

        4:55

        -         Annya! Annya! Szoszóissz!

        -         Anya! Anya!

        Mi? Mennyi? Na ne, még lenne egy fél órám.

        -         Megyek…

        -         Aapa jööjjöönn..

        -         Apa még alszik.

        -         De AApaa jöjjjöönn…

         

        Hú. De korán van még ehhez.

        Mire Zsifit felöltöztetem, Bobó egyre mérgesebb lesz. Pedig éppen ennek elkerülése érdekében tegnap este megbeszéltük, hogy megengedi, hogy én öltöztessem fel. És tegnap reggel olyan jókedvű volt, már kezdtem reménykedni, hogy ez a reggeli szeszélyes nyűgösség lassan elmúlik. De nem sokkal ezután a férjem is felébredt, és közel hozzám hasonló állapotban próbált akklimatizálódni elsőszülöttünk nyafogásához. Addigra már egy gyerek-öltöztetésnyi előnyöm volt, így éppen akkor már én bírtam jobban a strapát. Aztán, ahogy az lenni szokott:

        -         Apaa vigyen le…

        A földszint mint egy mesebeli helyszín hamarosan elvágja a rosszkedvet és minden újra hepi. Ki érti ezt…

         

        6:55

        Ülünk az autóban, a férjem már valahol az országúton jár, a munkahelyére menet. Kicsinyeim jókedvűen macis chipset falatoznak. Nem túl nyerő ötlet, de minden anyuka tegye szívére kezét és szerintem egyszer-egyszer mindannyian elcsábulunk, hogy a legkisebb ellenállás irányába mozduljunk.

         

        A kisoviba és a bölcsibe már szaladnak, szigorúan kézen fogva, ahogy mostanában az szokásuk. Zsifi egyenesen követeli, és igen csalódott szokott lenni, ha Bobó figyelmen kívül hagyja kishúgát. Igaz, ez nem túl gyakran fordul elő.

         

        A munkahelyemen ma nem volt sok munka. Megjött tegnap az első önálló projektem leírása az anyaországból, amit rövid áttekintés után megvitattam ma a főnökkel. Aki már csak június végéig a főnökünk, utána új lesz. A régi közel 30 év után nyugdíjba megy. Mindenkinek nagy váltás lesz ez, kivéve engem, akinek nem volt ideje egy meggyökeresedett rendszerhez hozzászoknia. Jelenlegi főnököm ma is dicsért, tök jó. Az új pedig délután nyilvánította ki filozófiáját a jövőre vonatkozó elképzeléseivel kapcsolatban, ami elsőre több, mint szimpatikus, főleg, ami az elkövetkezendőkre vonatkozó terveimet illeti (ja, és nem utolsósorban a munkaidőt…).

         

        Ezen felbuzdulva kicsit hamarabb el is jöttem, és rohantam a kicsinyekért. (Persze még mindig korábban érkeztem reggel, mint ahogy eljöttem délután. A múlt havi munkaidő terhére történő ügyvédi viziteket azért nem lehet büntetlenül megúszni…) Jókedvűen fogadtak, Zsifi kissé orrfolyósan, és a bölcsis nénik szóltak, hogy csipásodik is. Ezen utóbbit én itthon nem tapasztaltam, de az orrfolyás sem olyan vészes szerencsére.

         

        Megy a nagy pucérkodás itthon. Zsifi egyre gyakrabban kéri a bilit vagy használja a kis WC-t. Nagyon ügyes, szerintem hamarosan elhagyhatjuk a pelust. Csakhogy néha annyira túlzásba viszi ezt a dolgot, hogy puci fenékkel rohangál fel-alá a házban, és nem hajlandó felöltözni. Ha meg kísérletet teszek arra, hogy elkapjam és rá adjam a ruháit, dührohamot kap és visítva menekül. Csakhogy tél van (ki sem merem jelenteni, hogy tavaszt írunk, ma reggelre például hó esett, úgyhogy szépen elővettem a gyerekek téli csizmáit), és nem szeretném, ha megfázna. Arról nem is beszélve, hogy a ház padlója bizony elég hideg. Szóval, megy a harc a puci fenekek eltakarásáért.

         

        Egyébként nagy a hancúr itthon. Egyre látványosabban nőnek össze, és sokat játszanak együtt, persze sokat bosszantják is egymást, de nagyon jó, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük. Az már most sem kérdéses, hogy Zsifi folyamatosan kísérletet tesz arra, hogy átvegye a vezetést, de Bobó is kezd egyre jobban a sarkára állni, ha a szükség úgy kívánja.