• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Egyik kicsi, másik pici

        Reményeim, melyeket az iránt tápláltam, hogy Apa hazaérkezése majd megoldja a viselkedésbeli problémákat, bizony, csúfos kudarc után szertefoszlottak.

        Ugyanis semmi nem változott imádott gyermekeim viselkedésével kapcsolatban. Pontosabban új tényezők jelentek meg, amelyek nem örömteliek (betegség), de pont megfelelők arra, hogy a mostani rosszkedvet megmagyarázzák.

        Figyelem már Bobót néhány napja, hogy kissé mintha folyna az orra, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Ami érthető, ha azt veszem figyelembe, hogy egy bölcsisnél ez majdhogynem mindennapos jelenség, bár télvíz idején gyakoribb. Csak bízakodhatok, hogy a betegség ennyivel be is éri és nem tör ki rajta.

        Az viszont sokszor előfordul, hogy Bobó enyhe orrfolyása után Zsifi egy teljes tünetspektrumot produkál, mely a klasszikus (banális, de egy csecsemőt azért mégis megviselő) vírusfertőzések összes jelét megmutatja: orrfolyás, tüsszögés, (piros torok, úgyhogy feltehetően az fáj is neki), láz. Egy-két nap múlva jó kis hasmenés - így tudjuk nyomon követni, merre tart a vírus.

        Két napja nem alszunk (szerencsére a férjem és Bobó jó alvók, Zsifi sírása nem zavarja őket): a kisasszony és én. Egész éjjel sírdogál, de az ok csak tegnap estére lett nyilvánvaló: niagara-szerű orrfolyás, amitől szegénykém nem kap levegőt, és nem tud rendesen aludni sem nappal, sem éjszaka. Most láza -még- nincs, nagyon remélem, nem is lesz. Azt sem bánnám, ha a hasmenés elmaradna, az mindig nagyon megviseli Zsifit, a többi kis csecsemőhöz hasonlóan. Remélem, ez most csak egy szimpla felsőlégúti hurut. Most éppen édesen szundikál a kis ágyában, nagy küzdelmek árán sikerült elaltatnom. a baj csak az, hogy egy fél óra múlva indulnunk kell(ene) Bobóért a bölcsibe. Nem szeretem őket felébreszteni, de ha muszáj..

        Bobó viselkedése ha lehet, még zavarbaejtőbb, mint a férjem távolléte alatt. Olyan oktalan hisztiknek vagyunk szemtanúi, amiket tanácstalan tekintettel és széttárt karokkal nézünk, mert fogalmunk sincs, mi váltja ki. Biztosan az az oka, hogy ő valamit egészen máshogy képzelt el, mint ahogyan végül bekövetkezett (például a legótorony nem jobbra, hanem balra dőlt el), de mivel még nem képes az érzéseit szavakba önteni, sajnos, nem jövünk rá, mi is a baj. Ilyenkor sajnáljuk is őt, meg mérgesek is vagyunk (főként, mikor tíz perc alatt a harmadik dühkitörést produkálja), és már sokmindent próbáltunk a megszelídítésére: voltunk szigorúak, kedvesek, vidámak, morcosak, nagyon- nagyon figyelemelterelők, meg sok minden mások is.

        Végül úgy vettük észre, két dolog válik be leginkább. Az egyik, hogy egy kis ideig hagyjuk tombolni, majd megvigasztaljuk - elvégre vigasztalásra vágyik. Próbálkoztunk azzal is, hogy kimegyünk a szobából és nem veszünk róla tudomást, majd pár perc múlva egy teljesen más témával elvonjuk a figyelmét - ekkor a hiszti megszakad, mint amit elvágtak és csupán hűlt helye marad. Egyszer ez jön be, másszor az. De mindig hagyunk neki egy kis időt, hogy a haragja miatti frusztrációja hisztiként távozhasson.

        Szóval, továbbra is éljük a kisgyermekesek mindennapi életét s esténként, mikor elcsendesedik a ház, lábujjhegyen lopózunk be a szobájukba, megnézni, hogy be vannak-e takarva és szépen nyugodtan alszanak-e. Aztán kinyúlunk a nappaliban és élvezzük a csendet.