• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Ilyen nincs és mégis van

        Ez kész. Hogy micsoda barom szemétládák élnek a földkerekségen, mindig is sejtettük, de ilyen közvetlen közelről a saját kárunkon megtapasztalni - hát nem ez volt minden vágyunk. Sőt, a hasonló helyzetekkel még csak köszönőviszonyba sem kívántunk kerülni. Minden jóhiszeműség és tisztesség ellenére jelen állás szerint hosszú-hosszú, nem sok eredménnyel kecsegtető pereskedésnek nézünk elébe.

         

        És ez a lényeg. A jóhiszeműség és tisztesség bár erény, ma már semmit sem ér. Ki tudja, pár év múlva erény lesz-e még, vagy elmossa az életben maradásért vívott verseny szennyes mocska?

        A napi ingadozó kedélyállapotom vége a mindenre elszánt felé haladt, hogy aztán ott meg is álljon.

        Tényleg mindennel próbálkoztunk, de immár finishez értünk. Nem tudunk megállapodásra jutni, ezért választjuk a végső megoldást. Mindenkinek rossz lesz: az építtetőnek, a többi vevőnek, és persze nekünk is. Egyéb lehetőségek híján viszont marad az ultima ratio, utánunk a perözön.

        Álljunk el a szerződéstől (vagy közös megegyezéssel bontsuk fel ? igazából nem tudom, ezek jogilag külön fogalmak, de sajnos nem értünk a joghoz, pedig most igen jó lenne), de a már befizetett pénzünket nem látjuk viszont, csak jövőre.

        Ha-ha. A helyzet annyira abszurd, hogy már szinte vicces. El nem hiszem, hogy mi zavarhatta meg ennek a pasasnak az eszét. Úgy nézünk mi ki, mint akik most másztak le a falvédőről? Hihetetlen, hogy mik vannak. Ez szinte már mintha nem is igaz lenne csak valami furcsa, groteszk színjáték, s a végén legördül a függöny, a szereplők meghajolnak, a nézők pedig tapsolva törölgetik a szemüket, hogy ?milyen jó, hogy az egész csak mese volt?. Jó lenne, jó lenne. A végén pedig mindenki felállna, és átmenne a szomszédos étterembe egy jóízű vacsorára némi minőségi vörösborral, hogy aztán békés hazatérés után szép álmok, majd derűs reggelek következhessenek.

        Már az is nagy szó, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk elállni, de tele van a hócipőnk. Még jó, hiszen az építkezés kimenete kétes, ha benne maradunk, akkor sem garantált a siker. De könyörgöm, egy hónapja akarunk ennek a baromnak pénzt adni, egy csomó kényelmetlenséget felvállalva, hogy jogi státuszunk megváltoztatásával ő pénzhez jusson, befejezhesse a lakásokat, majd mindenki elégedetten dőlhessen hátra, hogy a legjobb megoldás megtalálásával áthidaltuk a problémákat, és négy család menekült meg az anyagi veszteségtől, illetve a sok-sok átszenvedett órától.

        Amúgy a férjem nagyon jól menedzseli ezt a dolgot. Nem mondom, hogy el tudunk vonatkoztatni (pontosabban ő csodával határosan el tud, én vagyok kettőnk közül a gyöngébb és idegeskedésre hajlamosabb), de más családokat lehet, hogy már rég szétzilált volna egy hasonló hercehurca. Ezt a hozzáállást fogjuk fenntartani a továbbiakban is.

        Ő képes a kemény hangnemre, én nem. Tehát innentől szépen kilépek, és bár ma közel egy órán keresztül beszéltem az építtetővel igen felpaprikázva telefonon próbaidősként a munkahelyemről (!), ez már rég nem asszonynak való ügy. Férfiakra kell hagyni az ilyesmit, egy nőnek kényelmesebb is és minden szempontból jobb. Nem kérdéses, engem hamar meg lehet vezetni, ellenben a férjem tökéletesen átlát a szitán és vészjósló viselkedésével képes meglepő eredményeket is elérni.

        Erre a legjobb példa, hogy nálam a pasi ezzel a szöveggel próbálkozott: ?Komolyan mondom, nagyon szeretlek és kedvellek benneteket, de kiszámoltam, a devizahitelek drágulása miatt még így járok legkevésbé rosszul, ha ti kiszálltok??. Te jószagú nyavalyatörés, ezt most álmodom? Ilyen nincs. És mégis, egy pillanatra megint megsajnáltam (na jó, azért annyira nem). Még leírni is szörnyű.

        Így innentől nincs más hátra, mint előre. Hacsak valami csoda folytán nem sikerül megállapodnunk.