• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Távolság

        Na. Végre. A gyerekek édesek voltak, nem rosszalkodtak a hétvégén, és a tavasz is közelít. Na. Végre.

        Ja igen. A főnök behívott pénteken (vagy csütörtökön? – úgy repül az idő) és igen messziről indulva végül megértettem, hogy csak azt akarja mondani, hogy elégedett velem. Kezdhetek esetleg bízni, hogy a próbaidőből lesz rendes alkalmazotti státusz? Jól hangzik.

        Az építtető kész megegyezni, bár egyelőre sem a vételár, sem a hogyan nem tisztázott. De legalább a szándék megvan, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy megvan.

        De ami a legjobb: itthon lenni. Igaz, csak két napot voltam távol is családomtól a héten (gyerekidőben számolva egész pontosan egy fürdetés, egy ébredés és sajnos még egy fürdetés, ami ha rajtam múlt volna, már nem anya nélkül zajlott volna, de hát a próbaidő az próbaidő, alkalmazkodni kell, mit tegyünk). De ez a két nap mint húsz, olyan volt. Kell néha egy kis kimozdulás, de a gyerekektől és a férjemtől távol lenni nem jó. A szállodai szoba bár nagyon kellemes volt és a vacsora is finom, és a munkát is élveztem, távol az otthontól a napsütés sem az igazi.

        S hogy hogy viselték a gyerekek? Volt nagy anyázás (úgy értem, sokszor emlegettek, legalábbis ez a hír járja, amelynek forrása a férjem illetve nagyfiam is, aki bizony azt mondta, hogy hiányoztam nekik), de szerencsére jó gyerekek voltak, jó étvággyal. Bobó még az almakompótot is megette, pedig rá sem néz semmire, ami gyümölcs vagy zöldség lehet.