• Egyik kicsi, másik pici
        kicsipici blogja

        Havazás

        A quadtéma megoldódott. Tegnap mire hazaértem, nagyfiam vígan masírozott fel és le a lakásban. Az eset úgy esett, hogy egyszer csak Bobó azt mondta, miközben Zsifivel éppen az egy szem ülőhelyért viaskodtak, hogy „kapcsoljuk be”. Azóta nincs megállás, akadályt csak az akkumulátor korlátozott élettartama (töltöttségi ideje) jelent.

        A hétvége nagyon jól telt, bár a várva várt tavasz még várat magára. Tegnap tettem egy gyenge kísérletet a befolyásolására (tudniillik az időjáráshoz képest vékony ruhában mentem el otthonról, ám mindez a tavaszt nem hatotta meg, csak azt értem el, hogy csaknem megfagytam), ám kísérletem nem nevezhető sikeresnek (azóta egyfolytában esik a hó). Az idő kétségkívül nagyon szép és akár még barátságosnak is nevezhetnénk, mert nincs szél, szép fehér a hó, na de mindez február közepén?! Szép ez – decemberben. De nem most.

        A férjem nagy nehezen jó úton halad a gyógyulás felé, a gyerekek eddig nem kapták el. Igaz, Zsifi tegnap és ma nem ment bölcsibe az orrfolyása miatt, de mindez már múlóban van és ha semmi rendkívüli nem történik, holnap vígan elfurikázom mindkettőjüket a saját kis közösségükbe.

        Szombat délelőtt kimentünk a kertbe, egyenesen a hatalmas hóba. Zsifi nagyon meglepődött, hogy nem tud járni, ugyanis a hó pont olyan magas volt, mint a kis lábai. Kétségbeesve nézett rám, majd bánatosan leült, gondolván hogy úgysem halad egyről a kettőre (főleg ha meg sem próbálja). Igazából hóembert szerettünk volna építeni, de a hó minősége ezt nem tette lehetővé. Így hát felkerekedtünk és elindultunk szánkózni.

        Mentünk, mentünk, mendegéltünk és egyszer csak hisztibe érkeztünk. Mai napig nem tudjuk megfejteni az okát. Minden rendben volt, a gyerekeke szépen ültek a szánkón, Zsifi a kapucnijánál fogva tartottam. Volt nagy visítozás, örömködés, nevetgélés és kurjongatás, aztán egyszer csak nagyfiam mérges lett és kezelhetetlen. „Nem akarok ráülni… Nem akarok leszállni… Nem akarok itt maradni… Nem akarok tovább menni…) Megfejthetetlen.

        Így hazatértünk, majd Nagyanyóék gondjaira bíztuk a kicsiket. Na nem a hiszti miatt, hanem már előzőleg megbeszéltük, hogy kapunk egy kis Bálint-napi kimenőt. Szerettünk volna elmenni a kedvenc éttermünkbe, csak nem számoltunk a Valentin-napi sokadalommal, így asztalfoglalás hiányában sajnos nem kaptunk helyet és egy másik étteremben vacsoráztunk, ami nem nagyon tetszett nekünk. Levontuk a tanulságot: Valentin-napon vagy otthon maradunk, vagy foglalunk asztalt, még időben.

        Most úgy érzem, leesek a székről. Már két napja nem alszom, mert Zsifi nagyon nyugtalan éjszaka, óránként megyek be hozzá, tegnap éjjel pedig még az is zavart, hogy ki lesz vele, ha megbetegszik. Végül ebből nem volt probléma, mert szépen sikerült megoldani, csak ezt ugye nem tudtam előre, így az aktuális para tönkretette az éjszakát teljesen. Tegnap este pedig céges vacsorán reprezentáltam, ami tovább tartott, mint szerettem volna (jóval), és a fáradtság csak egyre nő. Ám reggel (na jó, inkább tegnap reggel) óta csak egy dolgot látok magam előtt: ágyat, párnát, takarót. És sok-sok hosszú órát, melyet alvással lehet tölteni…