Egyik kicsi, másik pici

 Boldog békeidők. Hogy mik? Olyan csak a mesében van.

Az állatkertből és a nagy sétákból semmi nem lett. Mire mehettünk volna, jött a szél és a sok felhő.

Hát igen. Szóval azért dolgozom, hogy fizessek valakinek, aki azt a munkát végzi el helyettem, amit nekem kellene. Ez így nagyon szépen hangzik, csak jelen esetben nincs más mód.

A kisasszony már megint megviccelt minket.

Úgy általában semmi bajom a munkával. Sőt, a jelenlegi leendő munkámat minden jel szerint nagyon fogom szeretni. Csak az addig elvezető út göröngyös egy kicsit.

Még mindig betanításom első fázisában járok. Konkrétan a jelenlegi főnök, akinek a helyére éppen most pályáztatnak, mert nyugdíjba vonul, minden héten kijelöl nekem egy anyagrészt, amit aztán az előző bejegyzésekben említett módon megbeszélünk. Csakhogy az adagok nem töltik ki az időt, és pár gondolatra kapok egy egész hetet. Így néha szörnyen unatkozom. Ma pedig még a munkatársaim sem voltak bent, vag ha bent is voltak, nem voltak beszédes kedvükben.

Hogy ez milyen makacs és ragályos vírus, arról fogalmunk sincs. Az öcsém is elkapta, és most a férjemen és rajtam van a sor. A gyerekek már nagyjából rendbejöttek, bár még mindig köhécselnek.

A főpróba nem is lehetett volna akutabb. Idő sem volt annak mérlegelésére, jó-e ez így vagy sem. A szükség szülte helyzet egyben magával hozta a megoldást és a fel nem tett kérdésekre szolgáló válaszokat.

Azt hiszem, a naivitásnak vége. Reményeim, melyek arra irányultak, hogy jól kereső, kiegyensúlyozott, szép anyuka legyek, aki maga takarítja a lakást, minden nap főz, háromnaponta süteményt süt ? ezen reményeim előbb csak elhomályosultak, majd végleg meg is szűntek a túlélésért folytatott harc során.

Az első munka- és bölcsis hét végső mérlege: egy hőemelkedéses, csúnyán köhögő Bobó, és egy kicsit orrfolyós Zsifi. A férjem holnaptól táppénzen, Anya dolgozik. A dadusjelöltet holnapra várjuk, aki annak idején mint időközben kiderült, az öcsém bölcsődei gondozónője volt. Kíváncsi vagyok, emlékszik-e rá. Mármint a néni az öcsémre. Még szép - lehet az én öcsémet elfelejteni?

Az első hét végén vagyunk. Izgalmas.

Bár az öt munkanapból majdnem hat lett, végül mégis öt napos lett a hét. Ma a főnökömmel volt egy "rövid" "tréning" egy csomó száraz elméleti kérdésről, amelyek egy része kapcsolódott azért ahhoz, amit majd csinálni fogok. Hacsak nem döntenek úgy, hogy teljességgel alkalmatlan vagyok, elvégre a próbaidő három hónap.