• Myalgiás ölelés
        csocsoszan blogja

        Ki nekem az az ember?

         Bizonyára ti is láttátok, hallottátok  a tévében azt a hírt, hogy a minap,  egy veszprémi kórházban, egy beteg, ruhájánál fogva megráncigált egy ápolót, amint azt a bemutatott felvételen is láthattuk. Óriási hír, hiszen az ápolónak talán elmozdult a mandzsettája is, a nagy dulakodásban!  S az egész történet úgy volt beállítva, hogy ezen mindannyian, mi nézők, könnyekig meghatódjunk. Így illendő, mert mint köztudott, az ápolók igen kevés fizetést kapnak, ahhoz képest, hogy szegényeknek még az ilyesfajta incidenseket is ki kell állniuk.  Ez  tény.De megvallom nektek töredelmesen, hogy én ezennel cseppet sem viselkedtem illedelmesen,  ugyanis  nem tudtam ezen kellőképpen meghatódni. Ezzel ellentétben, mintha egy gumilabda költözött volna a gyomromba, azt látva, hogy a szóban forgó beteg idáig vetemedett. Miként azt a hírekben is közölték- cseppet sem empatikusan-, a beteg már hónapok óta  bejárt a rendelőbe, és elkeseredetten panaszkodott, hogy a kezelés ellenére, fájdalmai nem szűnnek, és ezért úgy érzi, hogy nem törődnek vele kellőképpen, s már annyira ingerült, hogy azt sem tudja türelemmel kivárni, hogy rákerüljön a sor. Ismerős nektek ez" a szitu"- kedves barátok?  Ugye, hogy igen. Mert mindannyian ettünk és eszünk ebből a kenyérből, és iszunk ebből a pohárból nap mint nap. Csak  talán mi még  nem borultunk ki  ilyen formában. Ki nekem ez az ember?-kérdezhetné bárki- hogy  ekkora  sajnálattal tekintek rá? Senkim, azaz bárkim, mindenkim, illetve én magam.  Mert ugyan ki tudná megmondani, hogy mikor, melyikünk kerülhet hasonló helyzetbe?! Kiakadni  könnyen kilehet,a baj  viszont azzal van, hogy hogyan lehet visszadni valakinek az önuralmát s a reménységét. Feltűnő volt számomra, hogy a látottak alapján, senki nem sietett normálisan megnyugtatni ezt a beteget. Azt a fibromyalgiás mindenét ennek a világnak! Nem rendreutasításra gondolok, hanem arra, hogy valaki  átölelje a vállát. Ezt sem a sorban álló többi beteg, sem a személyzet nem tette meg. Látszólag kísérője sem volt a betegnek.  Pedig erre lett volna leginkább szükség. Az nyilvánvaló, hogy a kórház keretei nem teszik lehetővé, hogy pl egy pszichológus  ezt figyelgesse és résen legyen, ha kell, de talán akadna olyan személy , aki önkéntes munkaként felvállalná, hogy a kórház folyósóján  jelen  legyen és eligazítson egy hasonló konfliktust.  Nem kell hozzá különös szakképesítés, hogy átöleljünk valakit és pár szóval megnyugtassuk.  És nem kell Teréz anyának  sem lenni, csupán embernek. Hogy meglássuk és megláttassuk másokkal is, hogy mindannyian azok vagyunk.  Van egy szép vers, amelyet gyakran szoktam idézni és  most is ezt teszem  :  " Ember vagyok, s ez vádra már elég. Nincs rágalom, hogy rám ne illenék, se hódolat, hogy meg ne érdemelném."   Legyünk hát emberek! - ma ezzel köszönök el tőletek.-

        Csocsoszán