• Myalgiás ölelés
        csocsoszan blogja

        Miért ne lennénk depisek ?!

          Üdvözöllek titeket Barátaim ! Ideje felkelni és megragadni a járókereteket, vagy az asztal lábát , vagy a botot, vagy akármit ,és a levegőben  óvatos úszómozdulatokat téve  elvergődni a fürdőszobáig!  Az ablakon nem muszáj feltétlen kinézni és tudomásul venni, milyen homályos, csúnya időjárás van odakint, mert ez lehangolhatja  az embert Ehelyett nézzetek inkább körül és gyorsan keressétek meg, kit lehetne, akárha félkézzel is megölelni- a párotokat, a gyermeketeket, az ápolótokat vagy esetleg  hűséges kutyusutokat, cicátokat. Vagy akár engem, így virtuálisan. Ez biztosan jó  lesz első napirendi pontnak.  Azok, akik cáfolni szeretnék ajánlatomat, arra a nyomós okra hivatkozva, hogy márpedig ez rajtuk semmit sem segít ,hiszen ők depisek, kérem jól figyeljenek:  én is az vagyok! Bizony naponként rámtör az érzés, hogy mekkora szarban vagyok, s ez főleg abból adódik, hogy bár az agyammal baj van, az eszemmel még nincs.  Hála Istennek ! S ha ezt megállapítom, akkor megpróbálok ebből kiindulni. Mert ugye mekkora szerencse és áldás az, ha az embernek helyén az esze! S ha ez így van, akkor elkerülhetetlen, hogy fel ne mérje a saját helyzetét és ne aggódna affelől, hogy vajon  mit hoz a holnap.   Ebből egyenesen következik , hogy bizony néha  nem áll  könnyen mosolyra a szánk, s ez  így normális. Ha ezt depressziónak nevezik, akkor  ám legyünk  azok. Mert szerintetek nem ez a normális az adott helyzetben? Nem az tűnne abnormálisnak, ha  teszem azt, helyzetünkről nagyokat hahotáznánk? De bizony az lenne a feltűnő. Szerintem, a baj ott kezdődik, amikor semmit sem akarunk tenni  azért, hogy kedélyállapotunkon javítsunk. Mindig mérgelődtem azon, hogy kezelő orvosaim időnként pszichiáterhez küldenek,  s úgy gondoltam, hogy erre nekem nincs szükségem és ezáltal is csak rabolják tőlem az amúgy is  drága időmet, de aztán megértettem, hogy a szakorvosnak nincs ideje arra, hogy az én lelkivilágomat is boncolgassa és felmérje , miszerint van-e szükségem pszichiátriai kezelésre  vagy sem . Természetesen, soha nem távoztam úgy az illető  rendelésekről, hogy valamit fel ne írtak volna nekem( elvégre is azért voltam odaküldve) de ma már rutinvizsgálatként fogom fel és nem bosszankodom rajta.  A felírt gyógyszerekről  aztán általában a kezelőorvosommal együtt eldöntjük, hogy  szedem-e vagy sem. Affelöli aggódalmamról, hogy esetleg komoly baj lenne velem ilyen téren, teljesen megnyugtatott egy kitűnő orvosprofesszor , aki ezzel a kérdéssel döntötte el állapotom felmérését. "  Mondja asszonyom,  sok-sok baja ellenére tud-e ön valaminek  örvendeni?" Mire  én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy " Jaj, én minden semmiségnek tudok örülni". Ezzel el is dölt a helyzetem és azóta is ehhez tartom magamat. Azóta nem rettegek a depressziótól, mert ez orvosi értelemben nem az, mint amit mi annak hiszünk. Amikor nagyon magam alatt vagyok, fennhangon is megállapítom , hogy na , a fene egye meg a dolgomat, ismét depis lettem, de aztán rögtön letesztelem magam azzal, hogy keresek valamit magam körül, aminek örülni tudok, s  ha ezt megtalálom, rögtön meg is nyugszom. Megengedem magamnak, hogy depis legyek- mert ugye ennyit csak megengedhet magának az ember ! - de  minden gondolatommal azon vagyok, hogy abból kimásszak. Mert ez csak depi. Ne essetek tehát pánikba ti sem! Ha semmit sem találtok, aminek örülni tudnátok, csak akkor féljetek magatoktól!  Addig pedig:" Világ Betegei Egyesüljetek! "- és minden semmiségnek örüljetek! Nagy-nagy ölelés mindnyájatoknak!