• Életem az SM-el
        Malu blogja

        Csütörtök14.30.

        Még soha nem írtam ki magamból azt a napot, amikor megtudtam, hogy mi a bajom.Tisztán emlékszem mindenre.Terheségem alatt semmi problémém nem volt.Szuper volt minden.Megszületett a fiam.Azt hittem, hogy a szerencsések közé tartozom és mesébe illő életem lesz.De rögtön az első hetekben megindult a lavina.Császárral szültem, a kórházban elkaptam egy fertőzést és szétnyílt a sebem.Becsövesztek és minden másnap mennem kellett kötözésre.Ez ment hetekig.Közben is éreztem, hogy szédülök és valami nem stimmel.Beszéltem orvossal és azt mondta szülés utáni deprsszióm van.Hát jó.Akkor majd jobban leszek.De gyanus volt.Rendszeresen elestem, két lépcsőfokot sem tudtam megtenni, a lábaim nem engedelmeskedtek.Rendszeresen összecsuklodtam.Pihentem.Ettől jobban lettem.Elmentünk krándulni Szilvásváradra.Ami eddig kellemes séta volt most küzdelem lett.Alig vártam, hogy hazaérjünk.Ahogy beléptünk az ajtón abban a pillanatban megvakultam a bal szememre.Mivel édesanyám is sm-s tudta, hogy azonnal kórházba kell mennünk.A lelke mélyén tudta, hogy mi a bajom, de nem mondta, csak láttam rajta, hogy baj van.Innentől felgyorsultak az események.Befeküdtem a kórházba.Rengeteg unfúziót kaptam.Jöttek a vizsgálatok.S bár a steroidok hatsára úgy éreztem újra önmagam vagyok és meggyógyultam, végig tombolt bennem a betegség.A legszörnyübb az volt, hogy az akkor két hónapos kisfiamat otthon kellett hagynom.Számoltam a napokat, hogy mikor ölelhetem meg.A párom 100%-ban mellettem állt.Sosem tudom ezt meghálálni neki.Igaz nem is várja el.Hosszú várakozás következett.Csütörtöki napon kellett visszamennem a kórházba, hogy megtudjam az eredményt.Anya jött el velem.A doki kiértékelte az erdményeket és őszintén,de keményen kimondta, hogy sajnos Sklerózis Multplex.Emlékszem arra is, hogy anya megszorította a kezem.Erős akartam lenni.Ránéztem és láttam, hogy alig tudja visszatartani a sírást.Ekkor kitört belőlem.A doktornő megsimogatta az arcom és azt mondta mindenben segít.Alig vártam, hogy egyedül legyek és kisirjam magam.Hát nem jött össze.Az anyósom beült hozzám és úgy gondolta, hogy el kell terelni a fgyelmem olyan dologról amivel alig pár perce szembsültem.Szerettem volna zokogni mint egy kisgyerek, de nem adott rá lehetséget.Soha nem bocsájtom meg neki.Bár tudom, hogy jót akat. Ezek után szinte két havonta kórházban voltam.Ekkor kaptam meg a Copaxon imnjekciót, ami valóban csökkentette a shubok számát.De ott a másik oldal, hogy nem engdi, hogy egy picit megfeledkezzem a betegségről.A kisfiam most három éves.Azóta élek együtt ezzel az átkozott kórral.De visszagondolva, annyi minden történt ez idő alatt, hogy sokkal hosszabb időnek tünik. Hát ennyi nagyvonalakban.Túl tiszta még az emlék, és rámtör a sírás amkor bevillannak az emlékképek.Remélem az idő múlásával ez enyhülni fog.